Hát persze. Még vállára hajtottad volna a fejed. Hozzábújtál volna, beszívtad volna az illatát. Beszélgetni akartál, ismerje meg a gondolataidat, reagáljon, figyeljen rád. Mentálisan legyen ott veled. Forduljon feléd, nézzen a szemedbe. Fürkészve nézze lelked ablakát, akarjon benézni mögé, akarjon mögötte megtalálni téged. Tekintete kifejezéstelen, mondanivalójának semmi értelme, nincs mögötte érzelem. Karjaidat lefejti magáról, olyan zárt a szíve, rozsdás a lakat rajta. Régóta nem nyitotta ki senkinek, légkalapács sem tudná leütni róla.
Miért hiszed, miért képzeled magadról, hogy képes vagy jeget törni? Miért tekinted őt kihívásnak, vagy megmenteni való veszélyeztetett fajnak? Ő már eldöntötte a sorsodat, berakott az opció kategóriába, a többi igénybe vehető lehetőség közé. Ingyen vagy, mint a többiek, a nap huszonnégy órájában nyitva tartasz. Nyomja részegen a kaputelefonodat hajnali háromkor, te akkor is ajtót nyitsz. Micsoda belső erő parancsának engedelmeskedsz? Nem tudod már megszelídíteni, nem tudod azt a rozsdás lakatot kinyitni a szívén, túlságosan régen bezárta.
Nem kell elfogadnod, hogy csak szexre kellesz. Mi, nők, nem működhetünk így hosszú távon, kötődnünk kell. Ha csak nem farkasok neveltek minket, vagy súlyos elköteleződési fóbiáink vannak, nekünk egyszerűen kötődnünk kell…
Miért nem lépsz ki ebből a helyzetből? A teljes cikket az Eszter élete blogon találod.