A McLachlan családdal töltött este után a fürdőszobában készülődöm a lefekvéshez. Azt hittem, ha megismerem őket, jobban megérthetem, Jack Henry miért olyan, amilyen, de csak furcsábbnak érzem a helyzetet. Mindannyian normálisak. És kedvesek. Nem ilyen családi hátteret képzeltem el ahhoz a férfihoz, aki érzelemmentes szexuális kapcsolatra tesz ajánlatot.
Áttúrom a hálóruháimat, már ha lehet így nevezni, és a legkevésbé kívánatos darabot választom ki. Kit akarok átverni? Ez ugyanaz a férfi, akivel már két hónapja élek egy fedél alatt. A rövid, fekete szatén hálóinget csak előjátékként fogja értelmezni.
Megállok a fürdőszoba ajtajában, mielőtt belépnék.
– Biztosan nem baj, ha egy ágyban alszunk a szüleid házában? Nem érzem helyénvalónak.
Meztelen felsőtesttel fekszik az ágyban, kezét összefonja a feje mögött. Amint észreveszem, őszinte gyönyörrel felsóhajtok.
– Bízz bennem. Anya nem hagyná, hogy másként legyen. – Az ágyhoz lépek, de megállok, hogy végigsimítsam az oszlopot. Nagyon tetszik ez az ágy. – Kapok egy privát táncot ma éjjel valamelyik oszlopon?
Még ennyi idő után is megdöbbent a szókimondása – tényleg hancúrozni akar a gyerekkori otthonában, miközben a családja a szomszédos szobákban alszik?
– Szó sem lehet róla! A szüleid házában nem. Tiszteletlenség lenne.
Kimászik az ágyból, és elkap, mielőtt bebújhatnék. Hátulról átölel, és a kezemet az oszlopra kulcsolja. Tenyerével az oszlopra szorítja a kezem, mozdulni sem tudok. Lehelete súrolja a nyakamat, az egész testemen borzongás fut végig.
– Nemet mondasz nekem?
– Elsüllyednék szégyenemben, ha a családod meghallana.
Ajka a fülcimpámra tapad, beszívja, aztán óvatosan beleharap.
– Nem érdekel. Hadd hallják.
– Nem. – Inkább hangzik gyenge könyörgésnek, mint határozott parancsnak, aminek szántam.
– Nem szeretem, ha visszautasítasz.
Imádni való, ahogy nyafog.
– Tudom, hogy nem hallod túl gyakran, de időről időre nem árt, ha nemet mondok.
– Mondj egy alkalmat, amikor örömmel hallom.
– Oké. – A vállam fölött ránézek. – Kérdezd meg, hogy terhes vagyok-e.
Teste hirtelen megmerevedik, aztán hátralép. Elengedi a kezem, én pedig megfordulok, hogy a szemébe nézhessek.
– Kérdezd meg.
– Terhes vagy? – Hangja csak suttogás.
Felvonom a szemöldököm.
– Igent vagy nemet akarsz hallani?
Mosolygok, várom, mikor veszi végre a lapot, de üres tekintettel bámul rám.
– Az vagy?
Elmosolyodom, miközben válaszolok.
– Nem. Látod? Tökéletes példa arra, amikor nemet akarsz hallani.
Két kézzel a hajába markol.
– Soha többé ne baszakodj velem így, Laurelyn! – kiáltja. – Soha!
Összerezzenek a hirtelen kirohanástól, amit minden bizonnyal a családja is tisztán hallott. Basszus, mérges – egyenesen dühös.
– Ne haragudj. Azt hittem, tudod, hogy csak az érveimet akarom alátámasztani.
Félek, hogy alaposan elszúrtam. Érzem, hogy benedvesedik a szemem, a mennyezetre bámulok, fohászkodom, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim. Visszatartom a lélegzetem, és a számra tapasztott kézzel próbálom benn tartani a szipogást.
A történtek összezavarnak, ezért a rossz ajtón próbálok kimenekülni.
– Az a gardrób.
Kit érdekel? Belépek az apró, koromsötét helyiségbe, ahol Lachlan ruhái lógnak, és becsukom magam mögött az ajtót. Biztosan van itt egy villanykapcsoló, de meg sem próbálom megkeresni. Túl bénult vagyok.
Több perc is eltelik így, mikor halk koppanásokat hallok az ajtón, de nem válaszolok. Muszáj elűznöm a fejemben kavargó érzelmeket. Keresem a megfelelő kifejezést a sokkra, amit érzek, de semmi sem elég találó. Sértettnek és megalázottnak érzem magam, amiért kiabált, talán kissé meg is rémített a hangjából áradó düh.
Biztos, hogy a családja is hallotta, elönt a szégyen, ha arra gondolok, hogy a szemükbe kell néznem. A szégyen a legrosszabb érzés. Hogyan fekhetek le egy férfival, aki ennyire dühös lesz egy lehetséges terhességtől?
Tudod, mit? Szarni rá!
Újra hallom a halk kopácsolást.
– Igazából sejtem, hogy bent vagy, hacsak nincs egy titkos folyosó a pincékbe, amiről eddig nem tudtam.
Próbál humorizálni, de jelenleg a világon semmit sem találok viccesnek.
Kinyitja az ajtót, és megáll mellettem a sötétben. Érzem, hogy értem nyúl, de kitérek előle. Nem tudom elviselni az érintését, ami korábban annyira tűzbe hozott. Most csak olcsónak érzem magam tőle.
– Nem.
És íme, itt van újra. A szó, ami elindította ezt az egészet. Most már gyűlölöm, és én sem akarom többé hallani. Őrjítően mérges vagyok, de képtelen vagyok elfojtani a mellkasomból feltörő szipogást.
– Nem akarom ezt csinálni többé.
– Bébi, kérlek, ne mondj ilyet. Muszáj megmagyaráznom.
Úrrá lesz rajtam a “mi lenne, ha”. Mi lenne, ha tényleg teherbe esnék? Gyűlölne.
– Nem. Valahányszor lefekszünk egymással, kockáztatunk egy babát, még fogamzásgátlóval is. A váratlan terhesség mindennapos az emberek között. Nézz csak meg engem – én is egy ilyennek az eredménye vagyok, és láthatod, milyen szarul alakult az összes érintett számára.
– Ez nem igaz, Laurelyn.
– De az, és nem tudom tovább csinálni. Nem kockáztathatom a terhességet olyasvalakivel, aki úgy reagál rá, ahogy te az előbb. Nem viselném el, ha még egyszer úgy néznél rám.
Érzem, hogy utánam nyúl a sötétben, megpróbálom eltaszítani. Karját az enyémbe fonja és megszorítja, szinte túlságosan erősen.
– Nagyon sajnálom, Laurelyn. Azt hittem, valami buta játékot űzöl a gyerekkel kapcsolatban, mert valamiért viccesnek tartod. Tudhattam volna, hogy nem ez a célod. Annyira sajnálom. – Érzem, hogy keze az arcomra vándorol. – Sosem lennék rád dühös azért, mert teherbe esel.
Túl sok nekem ez a beszélgetés. Nem akarom hallani, mit érezne egy gyerek kapcsán, mert arra kell gondolnom, én hogyan éreznék.
– Megegyezhetnénk, hogy ez csak félreértés volt, és témát válthatnánk? – kérdezem.
Megölel a sötétségben, és csókot nyom a homlokomra.
– Szerintem remek ötlet, de kijöhetünk végre a gardróbból?
– Tudod, azt hittem, a fürdőszobába vezet az ajtó.
– Tudom.
Kijövünk a gardróbból, és ágyba bújunk. Hozzá simulok, és a mellkasán pihentetem a fejem. Szédülök a ma este történtektől. Azt mondtam, hogy véget akarok vetni a viszonyunknak, most pedig úgy dörgölőzöm hozzá, mint egy kiscica, szomjazom az érintését. Ja, jól megmutattam, ki a főnök.
Tényleg ki akartam szállni? Azt hiszem, igen, de nincs értelme spekulálni. Nem engedett el.
A játék megváltozott. Többé nem ugyanolyanok a szabályok, de nincs nálam a használati útmutató. Nála van, nekem pedig vezérfonalra van szükségem a továbbiakban.
Megsimítja a karom.
– Min gondolkozol?
Az egyenes út mellett döntök, mert tudnom kell, mi körül forognak a gondolatai.
– Azon tűnődöm, hogyan tovább.
Miközben válaszol, ujjai fel-alá cirógatják a karom.
– A ma éjszaka mindent megváltoztatott kettőnk között, nem igaz?
A “változás” szó nem tűnik elég kifejezőnek a történtekre.
– Ja, egy kicsit.
– Ha őszinte akarok lenni veled, nem igazán tudom megmondani, hogyan tovább. Nem tudom, hogyan kezeljem az új helyzetünket.
Egyértelmű határokat szab, amiket nem merek átlépni.
– Mire van szükséged tőlem, hogy ez működhessen?
– Azt hiszem, az új kapcsolatunkat egy csókkal kellene kezdeni.
Játékos, nem esett pánikba a furcsa szituációtól, amely felé tartunk. Kezd hasonlítani az én Lachlan Henrymre, csak még jobb. Szája az enyémre tapad, nyelve előrenyomul. Minden mozdulata szándékos. Lassú és gyengéd. Újfajta csók, illik a párhoz, amivé válunk.
Amikor abbahagyja a csókot, az arcát fürkészem, és mély árkot veszek észre a szemöldöke fölött. Láttam már korábban is. Csak akkor jelenik meg, ha erősen koncentrál valamire, kissé megijeszt. Félek, hogy arra gondol, nem fog működni. Vagy talán meg sem akarja próbálni.
Felemelem a kezem, és a hüvelykujjammal kisimítom a feszült izmot.
– Ezt csak akkor szoktam látni, amikor erősen gondolkozol valamin. Mi jár a fejedben?
Félek a válaszától, de ferde vigyort villant rám, és megkönnyebbülök, még mielőtt az első szó elhagyná a száját.
– Mondd ki a nevem.
Nem tudom, melyik nevére utal. Eddig csak azt kérte, szólítsam Lachlannak, és nem akarom átlépni a határait.
– Lachlan.
Megrázza a fejét, és cicceg. Rossz válasz.
– Az igazi nevemet.
Ó.
– Jack.
Arca elkomolyodik.
– Mindkettőt.
Szívem hevesen dobogni kezd. Ez óriási dolog, az anyja szerint. Csak akkor kérne ilyet, ha szerelmes.
– Jack Henry.
Lehunyja a szemét, mintha ízlelgetné a kimondott szavaimat.
– Mondd ki újra, Laurelyn.
Tétovázom, mire kinyitja a szemét, és rám néz. Ekkor mondom ki újra, abban a pillanatban, amikor találkozik a tekintetünk.
– Jack Henry.
Megcsókol, érzem, ahogy a szája mosolyra görbül közben.
– Mostantól ez vagyok a számodra. Nincs többé Lachlan. Nincs több színjáték.