Az én életemben mindig is volt egy fontossági sorrend. Húszas éveim második évéig sokszor estem abba a hibába – ha lehet hibának nevezni -, hogy másokat önmagam elé helyeztem. Mára viszont kicsit önzővé váltam, és törekszem arra, hogy listám első helyén én álljak, hisz én mindig az életem része leszek. Én vagyok az utolsó, aki cserben hagyna. Lássuk be, előbb-utóbb azok, akik valaha sokat jelentettek, magunkra hagynak. A szerelem kihűl, a barátság véget ér, vagy életünk külön utakra lép, családtagoktól legtöbbször távol élünk, és ott van az, mikor egy élet véget ér. Szóval akárhogy nézem, születésem pillanatától halálom napjáig én vagyok az egyetlen, aki végigkísér az úton. Jóban, rosszban. Így minden reggel, mikor kinyitom a szemem, tisztázom magamban, hogy elsősorban saját magam boldogságáért kell mindent megtennem.
Bár törekszem ennek betartására, mégis mintha genetikailag belém kódolták volna, hogy mások megelőzzenek fontossági listámon, aminek az élén az elméletben nagyon is stabilan ÉN állok.
Így történt ez a minap is. “Fontos vagy nekem” – mondta egy számomra nagyon fontos illető. De kimutatni már nehezebben tudja. Hát kitörtem. Mert van egyfajta elképzelésem arról, hogy mit jelent az, ha valaki fontos számomra, és az ő cselekedetei mindent mutattak, csak azt nem, hogy az utóbbi időben fontos lettem volna… A teljes cikket a Rúzs és Budapest blogon találod!
