Napok óta dübörög bennem a gondolat: “nem akarok olyan lenni, mint a többi!”. Gyűlölöm az érzéseket, amiket kiváltott belőlem. A féltékenység kezd mardosni, ami sosem volt jellemző rám, a hiszti és az irigység sárgítja be boldog mindennapjaimat, mert vele van és nem velem. Aztán, amikor eljutottam a nevetségesség határára, saját magammal szemben, akkor hátraléptem, és megpróbáltam kívülről, objektíven elemezni a helyzetet. Nem méltó hozzám, hogy olyan legyek, mint a többi. Elég volt ebből!
Igen, annak ellenére, hogy pontokba szedtem, hogy viselkedjen az ideális szerető, még nem mindig menekülök meg én sem a “sablonos” érzelmi helyzetektől, amiket egy ilyen kapcsolat generálhat. Az olyan, mintha kapcsolatod lenne, de mégsem az. A bennem rejlő különbség csak annyi, hogy erős önkontrollomnak köszönhetően nem fogom átengedni egy bizonyos határon a hisztis női énemet. Orgonaillat kap két pofont, amitől észre tér, és visszakuporodik a kanapéjára, Acélbárd pedig elkezdi menteni a menthetőt. Logikus, rideg elemzéssel késztet arra, hogy én is másképp lássam, hogy másképp viselkedjem.
Először is, teljesen mindegy az, hogy mennyire éltük bele magunkat. Az elmúlt pár hónapban úgy tettünk, mintha összetartoznánk, mintha csak mi ketten léteznénk, mintha nem lenne fontosabb dolog a számunkra, mint a másik jóléte és boldogsága. Figyelmen kívül próbáltuk hagyni azt, hogy mindkettőnknek van másik élete is. Ez pedig előbb-utóbb visszaüt, mert előbb-utóbb a másik életben is szükség lesz ránk… Folytatás a Sorskerék blogon!