Randevú szingli anyaként

cafeblog/patentblog | 2014. December 23.
A társkeresés – már ha keresni szükséges azt a társat – egyébként sem könnyű vállalkozás, gyerekkel pedig hatványozottabban kényes és kalandos kérdés.

Egy férfi iránti érzelmi elköteleződés kétségkívül egészen más, mint a gyermekünk iránt érzett végtelen, első látásra születő, feltétlen, soha el nem múló és viszonzott szerelem. Az egyedülálló anya státusza gyakran jár együtt magánnyal, mégis nekik legalább annyira szükségük van a szerelemre és a társra, mint a párkapcsolatban, házasságban élő anya- és nőtársaiknak. Én ráadásul abszolút optimistán – kissé talán túl optimistán is – vágtam bele a “szabad” életbe. Sosem kerestem társat, mivel szentül meg voltam győződve, hogy egyrészt nem vagyok egy elveszett nő, kapcsolatfüggő meg pláne nem; másrészt pedig majd jön, ha itt lesz az ideje… A tényt, hogy van egy gyerekem – ebben a kontextusban is – mindenképpen pozitívumként aposztrofáltam, magamban is – és a férfiaknak is, természetesen. No persze lassan-lassan felismertem, hogy egyedülálló anyaságom sokkal inkább a kétséges kategóriába sorolja minden bimbódzó kapcsolatomat, minden kialakulni készülő ismeretségemet. Be kellett látnom, hogy állati nagy mázlira lesz szükségem, hogy megtaláljam a társam; továbbá azt is, hogy az út hosszú lesz.

Férfi: Meghívhatom vacsorázni?

Nő: (kissé zavart mosollyal) Igen.

F: Holnap 7-re ott vagyok magáért. Persze, ha elárulja hol lakik. (most már Ő is kissé zavarban van) 

A nő megadta a címet, majd izgatottan figyelte, amint jóképű ügyfele jól szabott öltönyében és mindig sármos mosolyával felvértezve könnyed, ruganyos léptekkel az iroda ajtaja felé veszi útját. A szíve hevesen vert. A férfi joviális stílusban elköszönt az ott dolgozóktól, majd beszállt az iroda előtt parkoló sötétkék BMW-be és elhajtott.

A nő alig hitte el, hogy ez megtörtént. Régóta ismerte a különös férfit, mindig is érzett valami megmagyarázhatatlan kíváncsiságot vele kapcsolatban, de álmában sem merte gondolni, hogy egyszer őt randira hívja. 

A halványan beszűrődő őszi nap a múló délutánról tanúskodott, a nő pedig már alig várta, hogy másnap a jóképű fiatalemberrel vacsorázzon. Ha tehette volna, azonnal másnapra tekeri az idő kerekét. Nem töprengett azon, hogyan alakul majd az este, hiszen addig még számtalan dolgot kellett megoldania és megszerveznie.

Miközben rohamléptekkel szaladt a busz után, a rá váró feladatokat summázta. Nevezetesen, hogy ki hozza el majd gyermekét a bölcsődéből, aki persze másnap este mással és máshol fog aludni. Sok opció nem volt, exférjét kéri  meg – mint mindig. Emiatt folyamatosan lelkiismeret-furdalása volt, de kénytelen volt a dolgok másik oldalát nézni. Sajnos egyedülálló anyaként korán megtanulta, hogy az élet nem megy kompromisszumok nélkül… Végül is talán ez az egyetlen dolog, amiért hálás volt az exférjnek. Gyerekfelügyelőként lehetett rá számítani, akár az utolsó pillanatban is… Tehát feltétlenül legyen nála az alvósmacija, a cumija, pizsama és váltás ruha másnapra… Csinos legyek, szexi, de semmiképpen sem közönséges – mit is vegyek fel? Ilyen és hasonló gondolatok jártak a nő fejében, hiszen ez a vacsora akár sorsdöntő is lehet, de mindenképpen számára fontos eseménynek számított… Még a buszról is majdnem elfelejtett leszállni, pedig sosem volt az a kimondottan szétszórt típus… Sőt! Sietős léptekkel közeledett a bölcsőde felé. Már sötétedett. Minden nap sokáig dolgozott, hiszen egyedül tartotta el a gyermekét, aki mindig utoljára jött el a bölcsődéből….

Folytatás a Patentblogon!

Exit mobile version