“Folyton kapcsolatban lenni is nehéz!”

Aki eddig nem tudta volna, nemcsak a magány lehet kínzó, de társas lét állapota is. Legalábbis ezt állítja egy olvasónk, aki a Megsúgom oldalon az alábbiakat kommentelte: „Soha nem voltam még szingli, 17 éves korom óta van pasim. Higgyétek el, folyton kapcsolatban lenni is nehéz…”

Nézzük, miért írod ezt a két mondatot! Elsőre az derül ki: elmúltál 17 éves, és legalább két pasid volt már. Elégedetlen vagy párkapcsolatoddal. A rövid, világos mondatok arra utalnak, felsőfokú végzettséged van, munkahelyeden már gyakorlatot szereztél. Biztos és határozott fellépésű vagy. Sok gyors döntést kell meghoznod, sok emberrel van dolgod. A húszas éveid végén jársz.

Mivel a párkapcsolat alternatívájának a szingli életet állítod be, annak valamelyik mozzanatát szeretnéd átemelni saját életedbe. Ha több elem is lenne, kilépnél a párkapcsolatból. Ha a társas dimenzióra vágynál, úgy fogalmaztál volna: „kell a szabadság, jó lenne többet együtt lenni saját barátaimmal, baráti körömmel”. A pasik azonban valószínűleg lekoptatták a csevegős barátokat, ezért is csetelsz. Sőt! A munkahelyeden túl sok az emberi interakció. Kezded megunni azt a határozott, pörgő életet, amibe olyan határozottan beleálltál az egyetem után.

Igen! Autonómiára vágysz. Arra, hogy hazaérve „csak úgy” nézzél ki a fejedből. Kicsit szörfözz a neten, bambulj valami bugyuta sorozatot, összehajtogasd a bugyidat. Átültesd a gerániumot, átalakítsd a nadrágod. Vagy éppen őgyelegnél egyet, s végül megvennél egy selyemkendőt. De ott a pasid, aki együtt akar lenni. Ha leültök egy borra és te elbambulsz, a pasi megkérdezi: „Mi van, itt vagy százban!?” A gimiben, az egyetemen, sőt a munkahelyi képzés során is jutottál elég autonómiához, hiszen a „tanulás” során könyv felett ülve sokat mélázhattál.

Ezt az autonómiát irigyled a szingliktől. Hazamennek, aztán – ha akarnak – csak úgy elhevernek és pattogatott kukoricát majszolnak, lesik a felhőket a nappali kanapéjáról vagy maszturbálnak egy kedvükre valót. Ebből keveset kaptál kamaszkorodban, mert hamar bepasiztál, elmulasztottad a borongós szenvelgések lődörgő időszakát.

Az autonómia nagy érték

Olyan, mint a levegő: leginkább akkor értékeljük fel, amikor elfogy. Ha embereket zárnak össze, autonómiájuk sérül. Annyira, hogy élet-halál harcra is képesek érte. Mert az autonóm állapotra, a hosszabb-rövidebb transzokra éppen olyan szükségünk van, mint az alvásra. Ilyenkor rendeződik össze a tudatunk, ami autonóm állapotok nélkül zavaros marad, és ez a viselkedésünkben is megjelenik előbb-utóbb.

A párod valószínűleg több autonómiához jut napközben, nyilván önállóbban dolgozik, viszont kevesebb emberi interakcióhoz jut. Ezért vágyik annyira a te aktív társaságodra. Szétcsúsztatok. Jó, hogy ezt most észleled. A legtöbben csak akkor jönnek rá, mi a helyzet, amikor már késő. Szerezz magadnak saját időt, magyarázd el párodnak, hogy nem tőle zárkózol el, mindössze autonómiát szeretnél. Találjatok alkalmat közös társas együttlétre!

Az autonómia hiányának klasszikus esete az, amikor apuci hazatér a munkából, elege van az emberekből, a döntésekből, kérésekből, irányításból. És akkor jön anyuci, aki egész nap felnőtt társaságra vágyott a kisbaba melletti társas magányban. Apuci menekülni kezd az újság mögé, a tűzhelyhez, a garázsba. Anyuci pedig elkeseredik és csalódott lesz, aminek is hangot ad. Kész a konfliktus.

Jogos a kérdés, hogy anyucinak van-e autonómiaigénye, hiszen a baba egész nap lefoglalja. Igen, neki is szüksége van autonómiára. Ezt vagy azonnal érvényesíteni akarja, és apuci kezébe nyomja a gyereket, ő maga pedig siet netezni, olvasni, telefonálni, megnézni kedvenc sorozatát. Bambul. Vagy – ha ez nem megy azonnal – halasztja az autonómiaszükségletet éjszakára vagy hajnalra…
Te mikor írtad a bejegyzést?