“Igazán csak akkor fognak becsülni, ha néha nemet mondasz”

KZ | 2016. Október 20.
Húszas vagy, és nem látod az utadat? Harmincas vagy, és úgy érzed, nem erről álmodtál? Negyvenes vagy, és nem mersz továbblépni? Nemrégiben globális kutatást végeztek a női önazonosságról tizenhét országban, tizenhétezer nő részvételével. Mint kiderült, a magyar nőket egyvalami akadályozza abban, hogy olyan életet élhessenek, amilyet szeretnének: önmaguk. Egészen pontosan az, hogy keveset gondolnak magukról, viszont túlságosan is függnek mások vélt, vagy valós véleményétől. Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológussal igyekeztünk feltárni az okokat, és megnézni, létezik-e mégiscsak az a bizonyos kiút.

A nemrégiben elkészült Globális kutatás a női önazonosságról című felmérés eredményei azt mutatják, hogy rengeteg a kishitű nő, és ez különösen igaz ránk, magyarokra. A személyes tapasztalatai alátámasztják ezt?

Sajnos igen. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan nővel találkoztam, aki valóban magabiztos. És sokszor a legszebb nők a legbizonytalanabbak… Különösen jellemző ez például modellekre, tévésekre, ismert emberekre. Ők a hétköznapi életben különleges figyelmet kapnak, ám a szakmai közegükben más a mérce, és óriási a verseny.

Ha az átlagembert nézzük, mit érint pontosan ez a bizonytalanság, és miben, hogyan nyilvánul meg?

Elégedetlenség a külsőnkkel, a képességeinkkel, vagy úgy általában lebecsülése annak, akik vagyunk. Jelentkezhet a legkisebb dolgoktól a legnagyobbakig, bármiben. Az illető nem mer felvenni egy feltűnőbb ruhát. Szorong, ha sok ember előtt kell beszélnie, vagy csak felszólalnia egy értekezleten. A kishitűsége visszatarthatja attól, hogy fizetésemelést kérjen, megpályázzon egy állást, vállalkozzon olyan területen, ahol szívesen dolgozna, elváljon, vagy épp társat keressen.

Szerintem sokan ismerjük az érzést, amikor szívesen mondanánk valamit például egy értekezleten, de végül mégis hallgatunk. Van, akinek akkor is remeg a hangja, ha csak a munkatársai előtt kell megszólalnia.

Az illető talán pirulós volt gyerekkorában, vagy nem tudta az iskolában a jó válaszokat. Az ilyesmi mélyen belénk ivódik, és onnantól minden nyílt helyzet veszélyforrásnak tűnik. Másnak viszont öröm a szereplés, mert gyerekkorában azzal nyerte el a figyelmet. Ám nem feltétlenül az a magabiztos ember, aki mindig a középpontban van, sőt előfordulhat, hogy épp egy erős megfelelési kényszer miatt keresi állandóan a külső visszajelzést. Egy introvertált, hallgatag ember is lehet magabiztos. Mindenesetre ők vannak kevesebben – pláne a nők között.

Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus (Fotó: Dömötör Csaba)

És itt még csak arról beszéltünk, hogy meg kellene szólalni több ember előtt. Mitől félünk valójában?

Attól, hogy egyszerre sokan ítéletet alkotnak rólunk. De mindennel kapcsolatban elmondható, hogy attól függ, megteszünk-e egy vágyott lépést, hogy milyen “katasztrófagondolatunk” fűződik hozzá. Vagyis mit gondolunk, mi lesz akkor, ha a dolog rosszul sül el. Nézzünk például egy nagyon egyszerű esetet: inkább nem veszünk fel egy nőiesebb partiruhát a vállalati buliba, mert “mit szólnak majd a kollégák”. A legtöbb embernek ez elég ahhoz, hogy ne tegye meg. És ez oda vezet, hogy éveken át mindenki ugyanabban a farmerban jár a partikra, mint amiben dolgozni: az emberek visszahúzzák egymást. De ez fordítva is működik: egy bátor ember lépése inspirálhatja a többieket. Egy önismereti csoporton például gyakori, hogy először mindenki szégyellősködik, aztán mikor az első elmondja a történetét, mint egy dominó, úgy lendülnek bele a többiek. Legközelebb érdemes lenne megbeszélni a kolléganőkkel, hogy idén mindenki felveszi azt a ruhát, ami hosszú ideje ott áll a szekrényében. Valamiért csak megvette annak idején…

A vizsgálat szerint a nők világszerte nagyobb kishitűséggel küzdenek a magánéletükben, mint a munka terén. Mi, magyarok azonban karrier tekintetében is elmaradunk a nemzetközi értékektől.

Elméletileg ebből is alakulhatna egy pozitív spirál, amelyben egyik faktor magával húzza a másikat, de sok olyan példa van, hogy a kettő nincs szinkronban – és általában a magánélet rovására. A munkában ugyanis kézzelfoghatóbb, hogy mit kell tenned a sikerért, és ez főként elhatározás kérdése. Ha szorgalmas vagy, előbb-utóbb értékelni fogják. Ezért van ennyi munkamániás, hiszen a munkahelyen könnyebb eredményt felmutatni. A magánélet sokkal nehezebb feladat, ott sokan végképp nem találják önmagukat.

Hogyan kapcsolódik ez az önbizalomhoz? Ha nem szeretem magam, mások sem fognak szeretni?

Aki túlzottan önkritikus, az látszólag nagyon meg akar felelni a külvilágnak, valójában azonban teljesen elveszíti a kapcsolatot vele. Hiszen hiába kap dicséretet, hiába vannak kézzelfogható eredményei, amelyek bizonyítják, hogy ő jó, akkor is úgy gondolja, hogy ő rossz. Az önkritikája akkor is visszahúzza, ha mások felemelnék. Ha önelfogadásról és magánéletről beszélünk, akkor jó példa a “haskérdés”. Talán az egyik leggyakoribb testrész, amit a nők nem szeretnek magukon, az a nem elég lapos hasuk. Tipikus dolog, hogy az illető párja hiába mondja el ezerszer, hogy a nő feleslegesen aggódik, mert neki tetszik az a kis pocak, sőt imádja, a nők egyáltalán nem meggyőzhetők ez ügyben. A férfi meg elfárad ebben, azt érzi, hogy az ő véleménye egyáltalán nem számít: ez a nő nem is neki akar tetszeni.

A testszégyenítés fogalmának megismerése óta gyakran halljuk: “fogadd el magad”. Ez a jó stratégia?

Szerintem ez nonszensz méreteket öltött. Én azt mondom: ismerd meg az adottságaidat! Amin nem tudsz változtatni – ilyen például a testmagasság vagy az alkat –, azzal kapcsolatban légy elfogadó. Ami módosítható – jó esetben ilyen mondjuk a túlsúly –, ott érdemes erőfeszítéseket tenni. Ha zavar téged, de nem kezdesz vele semmit, akkor az nem elfogadás, hanem lustaság. Persze ne mások kedvéért változz – kivéve persze, ha az együtt jár azzal, hogy te is jobban érzed magad. És nem a szupermodellhez képest kell jól kinézni, főként ha még ő is bizonytalan magában… Hozzuk ki magunkból a legjobbat, de csak addig a határig, amíg az valóban rólunk szól, minket fejez ki.

Fotó: Dömötör Csaba

Testi szépségre vágyunk ahelyett, hogy a testi épségnek örülnénk. Pedig valószínűleg millióan vannak, akik boldogan cserélnének velünk. Mintha túldimenzionálnánk a külső jelentőségét…

Ez is érthető azért. Manapság annyira kevés időd van arra, hogy jó benyomást kelts! Hatalmas a verseny egy jó munkáért, ha vállalkozó vagy, akkor is kulcsfontosságú, hogy bizalmat ébressz. A párkeresés egy húspiacra hasonlít… Ilyen körülmények között megemelkedik a külső jelentősége. Érdekes megfigyelni, hogy amikor elindul egy önismereti csoport, mindig lehet tudni, hogy ki a “szép lány”, és a leghelyesebb srác. Egy év után azonban teljesen megváltozik ez a sorrend. Az lesz a legjobb pasi, akinek a legjobb a kiállása, a stílusa, a humora, a legjobb csaj meg az, aki önmaga, aki harmonikus. (Ezért tartósak általában azok a házasságok, amik barátságból alakulnak ki.) Lehet, hogy a másik igyekszik, mindig magassarkúban jön, ő meg felveszi a tornacipőt, és mégis. Ez egyrészt jó, másrészt frusztráló, mert hol van neked ma időd és lehetőséged arra, hogy mélységében is megmutasd magad?

A “fogadd el magad” gondolata azonban nemcsak a külsővel kapcsolatban kerül elő sokszor. Rengetegszer kapjuk azt a tanácsot, hogy “ne foglalkozz vele, mit mondanak mások, légy olyan, amilyen lenni akarsz”. Nem lehet, hogy aki így él, az egyrészt hamar egyedül marad, másrészt előnyére sem tud majd változni?

Az nem lehet cél, hogy magasról tegyek arra, ki mit mond, mert “ilyen vagyok, és kész”. A narcizmus és a súlyos, túlzó önkritika között azért van néhány árnyalat.

Honnan tudom, hogy reálisan látom-e önmagam?

Azt mindenkinek éreznie kell, hogy amit magáról gondol, az igazodik-e a külső visszajelzésekhez. Mindig vegyük komolyan például, ha a legjobb barátunk dicsér, de azt is, ha azt mondja, “tudod, hogy imádlak, de” – és a “de” után jön a lényeg. Persze az objektív vélemény az igazán hiteles. Hozzám sokan ezért járnak önismereti csoportokba: kíváncsiak rá, hogy idegen emberek mit jeleznek vissza, amit az ismerősök esetleg félnek megmondani.

Úgy veszem észre, hogy sokszor a társunktól, de a legjobb barátainktól is feltétel nélküli elfogadást várunk őszinteség helyett.

Mert sokszor a kritika megfogalmazása nem szerencsés. Az emberek nagyon nem érzik, hol van az a pont, ahol már sértő. Jó esetben az alapüzenet az, hogy “úgy szeretlek, ahogy vagy”. Ha érezzük ezt a háttérben, akkor a kritika nem lesz bántó.

Az önbizalmat – ha jól sejtem – alapvetően a gyerekkorból hozzuk. Ha valakinek szinte semmi nincs belőle, azért mennyiben okolhatók a szülei? És milyen e téren a megfelelő szülői viselkedés?

Valószínűleg mindannyian ismerünk olyanokat, akik mindent a gyerekkorukra vezetnek vissza: “mert az apám (anyám) nem szeretett”. Az efféle elakadás azt jelenti, hogy az illető hiába nőtt fel, nem vált le a szülőről, még mindig tőle teszi függővé magát. Az érzelmi érettség többek között azt is jelenti, hogy vállaljuk a felelősséget: egy bizonyos életkor után már nem okolhatjuk a körülményeket.
A jó szülő pedig a valóban jó dolgokért ad megerősítést, de nem ajnároz. Hiszen ha az a gyerek nem igazán tehetséges valamiben, mi mégis túldicsérjük, azzal rosszat teszünk neki, mert a külvilág otrombán fogja jelezni a valóságot. Felnőve mindenkinek szüksége van egy “belső anyára”: ha jók voltunk, megveregetjük a saját vállunkat, ha nem annyira, akkor megvigasztaljuk magunkat – hiszen a szüleink nem kísérnek el egy életen keresztül.

Fotó: Dömötör Csaba

Egy élettárs vagy barát, barátnő sem veheti át ezt a szerepet?

Akár barát is lehet, de leginkább az igazi társ tudja ezt adni. Jó volna, ha mindannyian ilyen érzelmi biztonságban élhetnénk egy párkapcsolatban.

Beszéltünk a túldicsérő szülőtípusról, de talán még több gondot okoz az az anya vagy apa, aki egyáltalán nem dicsér. Túl lehet lépni a hiányérzeten, amit ez okoz?

Nagyon nehéz. Az ilyen emberben csillapíthatatlan éhség alakul ki az iránt, hogy dicsérjék, de ezt a fajta igényt csak az adott időszakban, adott személy tudta volna kielégíteni. Ha ez nem történt meg, akkor sajnos életünk végéig, sőt még szüleink halála után is arra fogunk vágyni, hogy egyszer azt mondják (vagy mondanák), “büszkék vagyunk rád”. Sokszor egyébként utólag derül ki – például rokonok elmondásából –, hogy az a szülő igenis büszke volt, csak nem tudta kifejezni.

Nincs megoldás?

A megoldás az, hogy szépen lassan elkezded magadnak megadni az elismerést. Ha lehet, megérted a szülőd útját, elfogadod a viselkedését. Lehet, hogy neki még nehezebb volt gyerekkorában… Fontos állomás az is, mikor az ember maga szülővé válik: vagy meghaladja ezt a szintet a gyermekénél, vagy ugyanolyanná válik, mint saját felmenője volt – ez változó.

Sokaknak a “nemet mondás” képességével van a legnagyobb gondjuk. Miért olyan nehéz ez?

A lányokat hagyományosan szerénységre, szolgálatkészségre nevelik. Aki azonosul ezzel a szereppel, az nehezen viseli a konfrontációt. Vagy egyszerűen udvarias akar lenni, esetleg épp azért, hogy kedveljék. Pedig igazán csak akkor fognak becsülni téged, ha néha nemet mondasz, hiszen az emberek csak azt tisztelik, akinek vannak jól megfogalmazott határai, akivel szemben érzik, hogy nem tehetnek meg bármit. Szóval mindig az legyen az első, hogy meddig maradsz önmagad. Persze ebben is vannak túlkapások, néha a férfiasság felé tolódnak el a harciasabbak – és ez nem cél.

A kishitűségtől csak egy ugrás az elégedetlenség, ez az állítólag hagyományos magyar “betegség”.

Sajnos valóban “felfelé” hasonlítunk. Mindig azt nézzük, mihez képest rosszabb nekünk. Sokszor halljuk ugyan, hogy “Tényleg ez a legnagyobb bajod?! Nézd meg, hogyan élnek mások!”. Ez azonban nem működik, hiszen mindenkinek megvan a maga gondja, feladata. Ha te attól szenvedsz, hogy a pasid másokkal flörtöl, nem mondhatom neked, hogy kettővel ezelőtt valaki azért jött hozzám, mert rákot diagnosztizáltak nála. Az nem fog segíteni neked. Nem kell hasonlítgatni, de azért helyezd el magad egy koordinátarendszerben, mert reálisabbá tesz!

Az idő múlása elég sokféleképpen hat az emberekre. Van, aki kétségbeesetten próbál megőrizni valamit a korábbi fényéből, mások értékrendje teljesen átalakul. Sokaknak viszont az fáj, hogy nem tartanak ott, ahol ennyi idős korukra szerettek volna, vagy ahol mások – például a családjuk – szeretné.

Ahogy múlik az idő, általában lenyugszanak a külsővel kapcsolatos szorongások, hiszen már tartósabb értékekre is tudunk támaszkodni. Ez igaz a kapcsolatainkra is: minél idősebbek vagyunk, annál kevésbé vágyunk jóképű pasira (legalábbis nem ez a prioritás). Sokkal inkább arra figyelünk, kivel érezzük magunkat igazán jól. Azt pedig, hogy hol tartunk az életben, egyedül saját álmainkhoz érdemes mérni.

Fotó: Dömötör Csaba

Rengetegen álmodoznak arról, hogy egy nap feladnak mindent, ami az addigi életüket jelentette, és elutaznak valahová messze, vagy épp felmondanak, és saját vállalkozást alapítanak. Mások legszívesebben kiszállnának a kapcsolatukból. Merjük meglépni ezeket?

Az éles váltás vágya sokszor menekülés ahelyett, hogy a valós problémával foglalkoznánk. Mindig meg kell nézni, hogy amire váltanék, vajon tényleg boldoggá tenne? Például egy ellaposodó párkapcsolatban gyakran hangzik el az a panasz, hogy nem csinálnak közös programokat. Vajon ha hetente járnának moziba, színházba, attól jobb lenne a házasságuk? Sokan bevállalnak új párt, szeretőt, csak hogy történjen már valami az életükben. Ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, nem biztos, hogy azzal van a gond, amiket csinálunk, vagy akivel csináljuk. Én azt javaslom, ha lehet, röviden és kockázatmentesen próbáljuk ki azt a helyzetet, amire váltanánk, és csak akkor adjunk fel mindent, ha teljes flow-élményt okoz. Ha mégsem sikerül, az sem feltétlen kudarc, hiszen legalább megpróbáltuk, és így már könnyebben engedjük el. Fontos, hogy reális célokat tűzzünk ki, ne nagyon távoliakat, mert azok általában csak tovább növelik a szorongásunkat.

Amikor a magabiztosságról beszél a pácienseinek, nem mondják, hogy “önnek könnyű” ilyen külsővel, ilyen életformával?

De igen, és hogy utálom ezt a mondatot! Küzdöttem én is a súlyommal. Amikor pedig másfél éven belül szültem két gyermeket, a régi blézereim nem mentek fel a karomra. Akkoriban nem annyira szerettem magam nőként, de anyaként igen, és a gyermekeinket a legnagyobb csodának tartom azóta is. Ezen kívül én sem születtem sikeres embernek. Sokféle dologban kipróbáltam magam, a szüleim pedig nyitottak voltak, és büszkék arra, hogy “Kittike már háromévesen verset mond, balettozik…”. De ez önmagában nem hoz sikert, az csak sok-sok év tanulása, kőkemény kitartás, szorgalom és alázat után jött el. Olyan évek után, amikor az égvilágon semmi nem kecsegtetett azzal, hogy a befektetett energia megtérül. Tipikus vidéki lány voltam nulla hátszéllel, sokszor pénztelenül küszködve. De elhittem magamról valamit. Hogy van egy célom, és hogy alkalmas vagyok arra, hogy elérjem. Ez mindenki számára nyitott, szóval nem kell irigyelni, meg kell csinálni!

A feladat tehát “egyszerű”: legyünk magabiztosak, higgyünk magunkban. Hogyan kezdjük?

A változás mindig onnan indul, hogy “rajtakapod magad”: leleplezed, hogy naponta hány ezerszer vagy a saját magad ellendrukkere. Kezdj el befelé figyelni! És amikor a belső hang azt súgja, hogy diszkomfort-érzésed van, nézd meg, mi az oka, miért nem vagy önmagad! Tedd fel a kérdést: Miért veszek részt ebben, miért nem mondok nemet, mitől félek ennyire? Hogy mások mit szólnak? Hát mi a fontosabb?! Csak magunk mellé kell állítani ezt a belső hangot, és aztán hajlandónak lenni meg is hallani, amit mond.

 

 

Exit mobile version