Titkárnőként dolgozom egy jól menő ügyvédi irodában Budapesten, ahova három éve szerencsére mindenféle gond nélkül vissza tudtam térni, miután a kisebbik lányom bölcsődébe ment. Úgy éreztem, jót fog nekem tenni két gyerek és rengeteg, a négy fal között eltöltött nap után, hogy visszakerülök a pörgősebb, irodai létbe, amit korábban imádtam.
A férjem szerencsére, mint mindenben, ebben is támogatott, és mivel nyolc órában akartam visszamenni, anyósom pedig, ha nehezen is, vállalta, hogy elhozza a kicsiket az óvodából és a bölcsődéből. Ő ugyanis úgy érezte, a kisebbik lányomnak is járna a „három év otthon anyával”…
Mindig is maximalista típus voltam, ha belekezdek valamibe, szeretem pontosan megcsinálni és a feladatlistámat is kipipálni a nap végére. Mindez irodai szinten azt jelentette, hogy feszített tempót kellett diktálom. Ha nem sikerült valamit időben befejeznem, hazavittem a munkát, és a meseolvasás, altatás után álltam újra neki.
Nem is kellettek hozzá hosszú hónapok, már pár hét után éreztem, hogy görcsösen igyekszem megfelelni, nehezen aludtam az előttem tornyosuló feladatok gondolatától is. A cégnél nem engedhettem meg magamnak, hogy kevesebbet nyújtsak, mint amihez szoktak tőlem korábban, de ez tiszta sor volt nekem, már amikor visszamentem… A gyerekeknek próbáltam reggel és az esti órákban tökéletes anyukája lenni, minőségi együttléttel pótolni a kieső időt. A bohóckodás, a kreatív tevékenységek és a kis csajos beszélgetések nem olyan dolgok, amiről valaha le tudnék mondani, de még ezek után is mindig úgy éreztem, hiányérzetem van. Vagy a férjemre, vagy a tágabb családra, vagy a lakásra, vagy az edzésre nem jutott elég idő.
Csak egy kis pánik
Egy extrém munkanapon egyszer csak egyik pillanatról a másikra rosszul lettem. Hirtelen nagyon elkezdett dobogni a szívem. Mintha ki akarna ugrani a helyéről, de amikor a kollégáim leültettek, és mélyeket lélegeztem, elmúlt. Lili, a nagyobbik lányom születése után, a költözős időszakunkban egyszer már tapasztaltam hasonlót, de akkor is viszonylag hamar megszűnt a rosszullét, így nem foglalkoztam vele. Az irodai eset után egymás után többször is előfordult, és ilyenkor több mint húsz percig mindig nagyon magas volt a pulzusom. A férjem nyomására elkezdtem kivizsgáltatni magam, kizárták a pajzsmirigy-rendellenességeket, a különféle kardiológiai vizsgálatok pedig semmit sem mutattak ki. A helyzet lassan kezdett egy kálváriára hasonlítani. Miközben az orvosok sem tudtak biztosat mondani, többször elhangzott, hogy pánikbetegség lehet az ok, de alaposan utánajártam, pszichoterápiára is elmentem, mégis az volt az érzésem, hogy az én esetemben nem csak pánikról van szó.
(Profimedia)
Mindeközben rengeteg tanácsot kaptam jóakaróktól. Volt aki azt mondta, otthonülő anyukának kellett volna maradnom, és mindez nem történt volna meg. Volt, aki a rendszert hibáztatta, és volt, aki szerint egy alaposabb terápia mindent megoldott volna. A szüleim mérhetetlenül aggódtak, miközben anyósom hangoztatta, hogy ő megmondta…
Mandulaműtét és pulzusmérő óra
Felmerült a lehetőség, hogy a folyton begyulladt mandulám okoz gyulladást a szervezetemben, ezért kivették. De egy hónappal később már ott volt megint egy újabb roham. Eközben még mindig mindenki a stresszt okolta. Tény, hogy én is éreztem, óriási hullámokban jönnek a problémák, megoldandó feladatok, mégsem gondoltam, hogy a stressz okozza a tüneteket. Számomra ez az egész helyzet nagyon ijesztő volt, de leginkább az, hogy nem tudtam pontosan, mi is a probléma. Csak azt láttam, hogy a férjem is szorong, nem tudja, hogyan is segíthetne. Beszerzett egy pulzusmérő órát, így a következő alkalommal már meg tudtam mérni, hogy egy órán át 195 volt a pulzusom… Semmilyen más tünetet nem éreztem közben, a roham után mindig nagyon elfáradtam, de mellkasszorításom nem volt.
Ezen a ponton kerültem egy szívgyógyászhoz, aki felvetette, hogy veleszületett szívritmuszavarom (ingerületvezetési zavar) lehet, és két hónappal később elvégeztek rajtam egy úgynevezett katéteres ablációs beavatkozást. Ennek segítségével megkeresték a szívritmuszavar okát, és megszüntették.
Így utólag visszanézve a rengeteg történés és a bizonytalanság miatt az egész egy káosz a fejemben. De amikor benne vagyunk, nehéz meglátni, melyik is a helyes út, érdemes-e visszamenni például ugyanazzal a gonddal egy másik orvoshoz. Nekem a helyes út a férjem támogatása, kitartása volt, és az, hogy biztosra akart menni, hogy nem szívproblémáról van szó. Mivel kitartó volt, és a legfőbb támaszom, így derült ki végül, hogy szívbillentyűzavarom volt. Az ilyesmivel nem szabad játszani!