– A szüleid orvosok.
– és rengeteget segítenek. Nem irányítanak, nem utasítgatnak, csak segítenek. És ez nagy különbség.
– Tévét azért még nézel?
– Ritkán. Inkább olvasok.
– Most éppen mit?
– A Buddenbrook házat.
– Nem éppen nyári olvasmány ez a vaskos családregény. És a tévét be sem kapcsolod?
– Legfeljebb a híreket nézem meg, hogy képben maradjak.
– A napokban képben is voltál.
– Helyettesítettem három napot a Jó estét, Magyarország!-ban.
– És? Nem kísértett meg? Nem maradtál volna ott?
– Az az igazság, hogy valahogy nem volt jó. Nagyon örültem, hogy viszontláthattam a kollégákat, jókat beszélgettünk, de már vártam, hogy véget érjen a műsoridő és hazajöhessek a családomhoz.
– Nem is gondolsz arra, hogy mikor folytatod? Azért ez a műfaj olyan, hogy hamar elfelejtik az embert, jöhet valaki más.
– Nem tartok ettől. De nem azért, mert olyan nagy ász vagyok, hanem azért, mert sorsszerűen állok a munkámhoz is. Ha vissza tudok menni, úgy jó, ha nem, biztos oka van, el kell gondolkodnom rajta, mi alakult rosszul. Én akkor szeretném folytatni, ha a gyerek féléves lesz.
– Úgy mondod, mintha az egy örökkévalóság lenne. Pedig az azért nincs is olyan messze. Még két hónap, és
– Hogy megy az idő! Külföldön van egy jól bevált módszer arra, amivel a népfogyatkozás megállítható, ugyanis a nőnek nem kell agyondolgoznia magát, vállahat több gyereket, viszont nem is kell emiatt nyomorognia a családnak. Részmunkaidőnek hívják. Így hát azt találtam ki, hogy én részmunkaidőben fogok dolgozni.
– Van már saját pesztonkátok?
– Nincs. Abban a néhány napban, amikor helyettesítettem, a férjem vigyázott a kisfiunkra. Szerencsés volt a helyzet, mert este dolgoztam, amikor ő már hazajött a munkahelyéről.
– Hány éve is vagytok házasok?
– Négy éve, de már tíz éve együtt élünk.
– Hol találkoztatok?
– Egy könyvtárban. Úgy alakult, hogy mindig egymás mellett ültünk…
– Ő ugye filozófus, aki nem szereti a nyilvánosságot. Milyen egy filozófus apa?
– Szerencsére a férjem nem változott, legfeljebb még boldogabb, viszont olyan laza maradt, amilyen a baba érkezése előtt volt. Biztos kézzel nyúl a gyerekünkhöz, és ha rámtör az aggodalmaskodás, azonnal megnyugtat.
– Ha te hiányzol is a TV2-ből még egy kis időre, egy Bombera maradt még ott.
– Az öcsém. A Hálóvilágban kezdte, ami már megszűnt, most máshol szerkesztő. De ő más alkat. Nem szeretne a középpontba kerülni, műsort vezetni. Ez tőle idegen. A háttérben jobban érzi magát.
– A te hátteredben? Mert ott nőtt föl?
– Nem hiszem, mert ahhoz túl nagy a korkülönbség közöttünk, hogy én elnyomhattam volna. Nyolc évvel fiatalabb, még most keresi a helyét.
– A tiéd azonban már megvan, visszavárnak, visszavárunk.
– Köszönöm, jövök! mondja, és már egy halom tükörtojás sorakozik az ebédlőasztalon.