– A rólatok megjelent cikkekből nekem úgy tűnik, hogy a ti kapcsolatotokban Zoli viszi a prímet.
– Nálunk ez általában úgy történik, hogy akinek van ötlete vagy mondanivalója, az ránéz a másikra, és már tudja is, mondhatja-e, vagy sem.
– Az, hogy a magánéletetekről nem nyilatkoztok, közös döntés volt?
– Nézd, az egészen biztos, hogy Zoli sokkal zárkózottabb, mint én. Én nyitottabb vagyok, több felszínes kapcsolatom van, míg Zolinak csak nagyon mély és régi barátságai.
– Hogyan tudtatok összecsiszolódni, ha ennyire különbözőek vagytok?
– Könnyen, mert rengeteg kérdésben viszont teljesen hasonló a világképünk. Mindkettőnk számára fontosak a tradicionális értékek. Egyetértünk abban, hogy egy nő maradjon nő, a férfi pedig adjon meg minden tiszteletet a párjának. Zoli felsegíti a kabátom, és kinyitja a kocsi ajtaját nekem. És ez így van jól.
– Amikor kettesben vagytok, te vagy az, aki folyton beszél, Zoli pedig hallgat nagyokat?
– Pontosan. Amint hazaérünk, megkérdezzük, hogyan telt a másik napja. Zoli ezt két mondattal elintézi, míg én részletesen és hosszasan mesélek a jelenlevők ruháján át a környezetig mindenről.
– Neked könnyebb az együttélés, mert már éltél házasságban?
– Azt hiszem, ebben nincs különbség köztünk, hiszen Zolinak is volt egy hosszú kapcsolata, tehát ő sem élt egyedül.
– Féltetek, hogy megbántotok valakit azzal, hogy egymásra találtatok?
– Persze. Éppen ezért halogattuk, hogy a nyilvánosság elé kerüljön a kapcsolatunk. Az emberek érzéseivel nem szabad játszadozni, és amíg nem csitultak el a szakítás fájdalmai, addig nem akartuk nagydobra verni, hogy összetartozunk.
– Úgy tűnik, szép csendben zajlott le a válásod.
– Igen, de ehhez mindig két ember kell. A volt férjem békében elengedett.
– Két forgatás között ültünk le beszélgetni, teljesen a munka lázában égsz, pedig ma nem műsorvezetőként, hanem csak riporterként szerepelsz.
– Hidd el, abban több munka van, hogy egy helyszínről néhány percben tájékoztasd a nézőke, és elmond a tapasztalataidat, mitn hogy elolvasd a híreket a súgógépről.
– Pedig egy rövid hír nem Shakespeare-darab.
– Rátapintottál a lényegre, mert bizony gyakran szereptévesztésben vagyok. Nem tudom, jó-e ez így, de a bejelentkezés számomra egy szerep, egy jelenés, és én mindent belesűrítek abba a néhány percbe.
– Óriási pofon volt, hogy eltanácsoltak a Színművészeti Főiskoláról?
– Még annál is nagyobb. Gyerekként tíz évig Kaposváron éltem, és az iskolából járhattunk a színházba statisztálni. Amikor először beléptem a művészbejárón, és megcsapott az a hamisítatlan savanyú szag, tudtam, hogy csak színész lehetek. Miután eltanácsoltak a Főiskoláról, három évig egy színházba se tettem be a lábam, még a környéküket is elkerültem. Ma már megnézem a régi osztálytársaimat is, de persze a seb mindig ott lesz. Még most is gyakran álmodom a színházról.
– Kik voltak az osztálytársaid?
– Például Pikali Gerda, Pavletics Béla és Tari Teri. Sajnos, sokan eltűntek, mert ha egy fiatal magyar színész nem szerepel tévében, vagy nem tolják a szekerét, bizony nem sok lehetőséget kap. Ha racionálisan nézem, talán a legjobban jöttem ki ebből a történetből.
– Egy ideig gyűlölted azokat, akinek sikerült?
– Nem, soha! Nem próbáltam meg bűnbakot keresni, csak értetlen voltam, és nagyon fájt.
– A munkahelyeteken egyáltalán nem mutatjátok ki az érzéseiteket, még csak meg sem fogjátok egymás kezét. Hogy bírod?
– Az anyukám úrinőnek nevelt, én azt tanultam, hogy az utcán nem illik csókolózni, tehát a munkatársainkra sem tartozik a magánéletünk. Mi annyira nem mutatjuk ki az érzéseinket, hogy a kollégáink közül jó néhányan az újságokból értesültek a kapcsolatunkról.
– Úrinőnek neveltek? Csak nem nemesi családból származol?
– Az édesanyám családja 1600-ig visszavezethető tradicionális magyar família. Az édesapám részéről viszont jó néhány nép vére csörgedezik az ereimben. Értelmiségi családból származom, az egyik nagyapám mérnök volt, a másik ügyvéd, a szüleim angoltanárok.
– Mit szóltak, hogy a lányuk színészetre, majd tévézésre adta a fejét?
– Ők ezt egyfajta lázadásnak vélték, de rám hagyták a döntést.
– Nem nógatnak még unokáért?
– Egyelőre nem. A szüleim nagyon fiatalok voltak, amikor születtem, így még nem érzik égető szükségét, hogy egy unokát lovagoltassanak a térdükön.
– Zolival terveztek esküvőt, gyereket?
– Természetesen, de most még vannak feladataink, amit be kell fejeznünk. Nem merek erről semmi biztosat mondani, mert hát akárhogyan is, de ez két emberen múlik! Azt hiszem, már nem a távoli jövőről beszélek, de hogy mikor jön el az ideje, még nem tudom.
– Azzal a tudattal is vállalnád a gyereket, hogy talán nincs visszaút a képernyőre?
– Igen. Szeretném, ha nem így történne, de lehet, hogy így egy egészen új út nyílna meg előttem. Nemrég szereztem meg az Európa-szakértői diplomám, talán ezzel kezdhetnék valamit.
– Igazi anyatípus vagy?
– Azt mondják, háromféle nő van: Heléna, a szűzies, megközelíthetetlen, Aphrodité, a csábító, és Héra, az anya. Azok a legszerencsésebb nők, akikben ez a három keveredik. Úgy érzem, bennem már Héra kerekedett felül