– Valahol azt nyilatkoztad, hogy tartanak tőled a nők. Szerinted miért?
– Nagyon nehezen megyek bele tartós, mély kapcsolatokba, és kissé kritikus vagyok. Ezt megérzik a nők. Másrészt a mostani életformám meglehetősen távol esik a hagyományos, polgári életformától, amit nagyon kevesen képesek hosszú távon elviselni. Számomra első a munkám, utána jöhet minden más.
– Nem hiszel abban, hogy egy megfelelő társ szárnyakat adhat a hivatáshoz? Hisz volt már erre példa a művészetben is.
– Egy múzsa? Ebben nem hiszek. Nem igazán hagyok beleszólást a munkámba. Másrészt a színészet közösségi látszata ellenére valójában magányos műfaj. Egy írónál, vagy festőnél elképzelhetőnek tartom, hogy a tartós párkapcsolat motiválja művészileg, de nem a színésznél. Persze én is szívesebben dolgozom, ha egy gyönyörű nő mellől kelek fel.
– Sírtál már életedben?
– Sírtam. Egyszer egy nő miatt, másodszor apám miatt, harmadszor nagyanyám temetésén.
– A színház és filmezés mellett jut egyáltalán időd a magánéletre, vagy a színház az életed?
– Nem vagyok az a típus, aki az előadás után hazamegy és meglocsolja a virágokat. Inkább a színházi büfében lazítok a kollégákkal. Megjegyzem, ebből is látszik, hogy egy társulat mennyire összetartó. Vannak színházak, ahol az előadás után vészes gyorsasággal távoznak a színészek.
– A baráti köröd inkább színészekből vagy inkább civilekből áll?
– Legtöbbet a közvetlen kollégáimmal vagyok együtt, akikkel általában a színházról beszélgetünk. Persze előjönnek a magánéleti dolgok is, de ezek inkább szakmai-munkakapcsolatok, mintsem mély barátságok, bár itt is akad kivétel. Egy-két közelebbi civil barátom van. Velük sajnos ritkábban tudok csak találkozni, de ilyenkor ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.
– Szerinted mitől jó egy színházi társulat?
– A színház csapatjáték, ahol mindenkinek megvan a maga feladata. Básti Juli mondta egyszer, hogy a kecskeméti Katona József Színház azért volt olyan legendásan jó, mert a legkisebb szerepet is úgy játszották, mintha azon múlt volna az előadás. Tehát hogy mindenki beleadott apait-anyait a legkisebb szerepbe is. Ezzel tökéletesen egyetértek. Remélem ez most is így van.
– A pesti Katonában is?
– A Katona társulata változóban van. Sok fiatal érkezik, amit nagyon jó színházi döntésnek tartok. Az idősebb színészgenerációval együtt kezd összerázódni egy csapat, és most kifejezetten várakozó hangulat van a Katonában. A következő két-három év munkája fogja eldönteni, hogy ismét sikerül-e világszinten elismert társulatot létrehozni.
– Most vagy huszonnyolc éves. A színházszerető közönség ismeri a neved, a filmes szakma és a közönség is szeret. Te inkább főszereplő-alkatnak vagy karakterszínésznek tartod magad?
– Ezt még nem döntöttem el magamról. Egyelőre a kettő között gondolom magam. Egy biztos: mostanában kezdem érezni, hogy a tejfölösszájú, naiv hősszerelmes típusból egyre inkább kezdek kikopni. Ez részben életkori sajátosság, hiszen huszonnyolc évesen már nem játszhatok el lobogó, rajongó diákfiúkat. Másrészt szerintem negyvenévesen lesz valaki színész. Ezt egyébként Máté Gábor mondta nekünk, amikor először beléptünk a főiskolai osztályterem ajtaján. Azt hiszem, mostanában kezdem megérteni a mondatát.