| Gaál Noémi, az időjós |
– Vékony, pici hölgy, halk hanghordozással. A cappuccinódat kortyolgatva nem tűnsz olyannak, mint aki nagyon élvezné, ha a középpontban van.
– Pedig, amikor jó formába hozom magam, fotózásra vagy társaságba megyek, élvezem, ha csak velem foglalkoznak. De a hétköznapokon valóban nem vagyok az a nő, aki előtérbe tolja magát, főleg, ha fáradt vagyok, vagy nincs jó kedvem.
– Gyerekkorodban szereplős voltál?
– Az általános iskolában nyertem versmondó versenyt, és ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, azonnal rávágtam, bemondó vagy divattervező. Ám egy vékony, csendes kislány, aki nem állt sorba kétszer az önbizalomért, nem feltétlenül gondolja, hogy valóban képernyőre is kerül. És mivel bennem nem tengett túl az önbizalom, nehéz munkával fel kellett építenem magamban.
– Hogyan sikerült?
– Tizennyolc évesen, az érettségi után egy szál hátizsákkal elindultam Angliába, és ott gyerekekre vigyáztam. Életemben először kellett egyedül helyt állnom, de sikerült. Aztán az édesanyám benevezett egy szépségkirálynő választásra, ahol bekerültem a döntőbe. Ez is fontos lépés volt, mert végre elhittem, hogy nemcsak az édesanyám lát szépnek. Azt hiszem, kijelenthetem, mára sikerült elfogadnom magam. Ráadásul az életem másik része, a vállalkozásaim is táplálják bennem az önbizalmat.
– Mire vállalkozol?
– Gödöllőn van egy videótékám és egy ajándékboltom. Ezeket szépen lassan, a saját erőmből hoztam létre, és azt hiszem, büszke lehetek rájuk.
– Ezen a héten tényleg te szolgálsz ki a videótékában?
– Igen, de nehogy azt hidd, ezen bárki is meglepődik. Gödöllő kisváros, ismernek az emberek, senki nem csinál ügyet abból, hogy egyik nap reggel a tévében lát, másnap pedig a pult mögött.
– Gödöllőn születtél?
– Nem, Sárospatakon, de ötéves korom óta Gödöllőn élek, így mondhatom azt, hogy itt nőttem fel. Igyekszem a városért minél többet tenni, például én vagyok az alelnöke a helyi állatvédő körnek. Hetente egyszer kijárok a kutyamenhelyre, kitakarítom a ketreceket, megetetem a kutyákat.
– Most megleptél. A nő, aki miniszoknyában lépked át a fekete sávon, kutyaketreceket takarít?
– Meglepő? Pedig aki ismer, az tudja, hogy a mindennapokban farmert és pólót viselek, és jobban szeretem annál ezeket a szerencsétlen állatokat, minthogy ne gondoskodjak róluk.
– Van saját kutyád is?
– Igen, egy három éves rosszcsonttal, Pöttömmel élek egy fedél alatt. Remélem, nem gyerekpótló, de ha igen, hát istenem, szeretnék én saját gyerekeket is!
– Mennyire pótolja a társat az életedben?
– Ha hazamegyek, van kihez szólnom, ha levegőre akarok menni, akkor Pöttömmel tudok sétálni.
– Te azon kevesek közé tartozol, aki nem csinál ügyet abból, hogy szingli.
– Miért, ez szégyellni való? Nem arról van szó, hogy a kutya nem néz rám, mert jelentkező éppen lenne, de nekem ennyi nem elég. Sokat bántottak azért, mert úgy gondolták, nem tudok kompromisszumot kötni, pedig az igazság az, hogy egy kapcsolatban már maximálisan elfogadom a párom hibáit. De ha már a megismerkedéskor látom, nem vagyunk összeillők, akkor nem érem be egy ilyen kapcsolattal csupán azért, hogy azt mondhassam, van kedvesem.
Interjúnk második részében Noémi a mellplasztikai műtétéről, álmai pasijának hiányáról, és a horrofilm-irtózásáról beszél »