– Amikor felhívtalak, kikötötted, hogy inkább a munkádról szeretnél beszélni, mint a magánéletedről. Miért döntöttél így?
Szabó Győző
– Beszélgettem egy barátommal, milyen jó lesz, amikor a lányom majd látja a régi címlapokat, hogy az apja híres volt és újságokban szerepelt. Aztán rájöttem, a legtöbb cikkben nem a munkám jelenik meg, hanem az, hogy görkorcsolyázok, milyen autót vezetek és mi a kedvenc ételem.
– És a lányod nem élvezi?
– Nem foglalkozik vele. Amikor elmegyek érte az iskolába, és negyven gyereknek kell autogramot adnom, csak azt látja, hogy az apának alá kell írni papírokat. Szerintem úgy éli meg, hogy biztosan mindenki apukájától kérnek aláírást.
– Szerinted huszonhat évesen megértél az apaságra?
– Úgy éreztem, hogy ha akkor nem születik gyerekem, akkor sohasem. Előtte is elég pörgős életet éltem és most is, de ha ő nem lenne, akkor most biztosan nem lenne sem társam, sem gyerekem.
– És harmincnégy évesen már máshogy veszel részt a család életében?
– Nem igazán. Talán negyvenéves koromra majd megkomolyodom, de az is lehet, hogy soha. Túlzottan nagy bennem a szabadságvágy, és ha úgy érzem, mennem kell, akkor nekiindulok a világnak.
– A családodnak ezek szerint sok kompromisszumot kell kötnie
– Igen, bár most tényleg több időt vagyok Borikával. Persze nem annyit, amennyit szeretnék. De azt hiszem, az évek során hozzászokott és elfogadta ezt az állapotot.
– Sokat változtatott rajtad a színészlét?
Névjegy: Szabó Győző |
| Született: 1970. július 7. (Nyírbátor) Pálya: Győző évek óta dolgozott reklámgrafikusként, amikor beugrott egy darabban, a Hold Színházban, és a színészmesterségnél kötött ki. 1995-től 2004-ig a Katona József Színház társulatának tagja volt, jelenleg szabadúszó. Ahol láthatjuk: Top Dogs (Katona József Színház), Piszkavas (Örkény István Színház) Család: Nős, egy kislánya van, Bori, aki nyolcéves. |
– Semmit sem változtam.
– Milyen vagy?
– Azt hiszem, leginkább egy szerethető mackó, aki nem sokat beszél. Annak idején édesanyám is azt mondta, hogy fiam, belőled mindent harapófogóval kell kihúzni. Sokszor hónapok után mesélek el egy-egy történetet még a hozzám legközelebb álló embereknek is.
– Hogyan élnél, ha nem lenne semmilyen kötelék az életedben?
– Mindent eladnék, mindent felégetnék magam mögött, vennék egy lakókocsit, és nekiindulnék a nagyvilágnak. Egyszer talán meg is teszem!
– Rosszul élted meg, hogy el kellett válnod a Katona József Színháztól?
– Először természetesen igen, hiszen a második családomtól kellett megválnom. Én egyébként inkább amolyan száműzetésként élem ezt meg. A Top Dogsban még játszom, a többi szerepem viszont olyan kicsi volt, hogy nem lett volna érdemes vendégként meghívni, gazdasági okok miatt.
– Túl büszke vagy ahhoz, hogy visszautat keress a Katonába?
– Ez nem büszkeség kérdése.
– Hogyan viseled, hogy ennyivel kevesebb lett a feladatod? Hiszen a színház mellett most a TV2 sem foglalkoztat.
– Végre van időm azokkal is törődni, akikre, és amire eddig nem volt időm. Az elmúlt öt évem állandó pörgésben telt, ebből a szempontból talán jó ez a kis pihenő. Most én magam töltöm meg a napjaimat.
– Mi az, amit most bepótolhatsz?
– Például újra sportolok, megnézem a kollégáimat egy-egy darabban, olvasok, és végre elég időt tölthetek a kislányommal, Borikával.
– Nem félsz, hogy mi lesz holnap?
– Amikor belecsöppentem a színészetbe, nem gondoltam, hogy ennyire az életem részévé válik. Nem esem kétségbe, ha egyszer mégis vége lesz, akkor akár elszegődöm Hamburgba mosogatófiúnak.
– Igen, talán még egy-két antikváriumban fellelhetőek azok a könyv- és lemezborítók, amiket rajzoltam. A színészetbe pedig teljesen véletlenül csöppentem bele; a Hold Színházban az egyik szereplő kimaradt egy táncos darabból, és mivel én nagy rock and rollos voltam, felhívtak, hátha tudok valakit, aki beugrana. Elmentem, megpróbáltam, és ott maradtam. Aztán a véletlenek folyamán a színészetnél kötöttem ki. Három-négy évig csapos voltam a legendás Tilos az Á-ban, és oda bejártak a Katonából színészek. Azt hiszem, végül ők fedeztek fel.
– Hogyan? Sörcsapolás közben?
– Igen. Ugyanis, amikor bekerültem a pult mögé, elhatároztam, soha nem adok oda még egy korsó sört sem úgy, hogy nem szórakoztatom a közönséget. Megtanultam trükköket, színészkedtem, bohóckodtam, és erre felfigyeltek a színészek. Itt alapítottuk meg Vajdai Vilmossal a TÁP Színházat is, és tartottunk hétfőnként egyszeri és megismételhetetlen előadásokat.
– Azonnal szakítottál a reklámmal?
– Nem, sokáig párhuzamosan futott az életemben. Ráadásul, amikor belecsöppentem a színészetbe, még be kellett fejeznem a főiskolát, tehát este megtapsoltak a színházban, nappal pedig beültem az iskolapadba. Sőt, abban az időben még zenekarban is játszottam, és szövegeket is írtam. Aztán egy idő után észrevettem, hogy már reggeltől estig a színházzal foglalkozom.
– Rendszeresen részt veszel a Bozsik Yvette táncszínház darabjaiban. Jó-jó, a rock and rollos múlt, no de balett?
– Bevallom, magam is meglepődtem, de vészhelyzet volt. Az egyik szereplő lesérült egy hongkongi turné előtt, és valakinek be kellett ugrania. Yvette megnézett, és úgy döntött, engem választ.
– Szerinted a véletlenek alakítják csak az életed? Vagy van sors, amit be kell járnod?
– Hiszek a sorsszerűségben. Muszáj hinnem, hiszen így alakult az életem. Ha Herendi Gábor annak idején nem néz meg a Szentivánéji álomban, akkor nem választ be a Valami Amerika szereplői közé. Sőt, már a Szentivánéji álomba is teljesen véletlenül kerültem be. Ilyen a sors. Nem terveztem, hogy így lesz, hanem megtörténtek velem a dolgok.