Nyughatatlan és kíváncsi vagyok!

Mielőtt elindulna a diktafon, számol. Hány oldal lesz? Az hány leütés? És minderre mennyi idő kell? Még ebben is feszes és pontos, mint ahogyan percre pontosan lépett be az ajtón. Szakmai körökben kering róla egy legenda: fejben akkor is vágja a „filmet”, amikor valakivel kamera és mikrofon nélkül beszélget.

Desszert és Világfalu

– Igaz a legenda?

– Régebben valóban így volt. Ha valakivel leültem beszélgetni, egy idő után azon kaptam magam, hogy miközben figyeltem, miről beszél, folyamatosan vágtam fejben. Tudtam, mennyi a hasznos anyag, és mi az, amire nincs szükség. Mintha csak forgatnék.

– A pontosság a neveltetéséből fakad?

– Valószínűleg inkább az az oka, hogy én is utálok várni. Meg kell annyira becsülnünk másokat, hogy nem pocsékoljuk az idejüket.

– Kezdő újságíróként sokat váratták?

– Nem, de ha sokáig várattak, felálltam és eljöttem. Természetesen, előfordult, hogy az interjúalany önhibáján kívül késett, és elnézést kért, ilyenkor nem is volt semmi probléma, ám ha azt éreztem, flegma és nem tartja tiszteletben az időmet, akkor udvariasan közöltem, hogy már egy következő találkozóra kell sietnem, és szóljanak, amikor alkalmasabb lenne az idő az interjúra.

– Türelmes vagy inkább türelmetlen ember?

– Inkább türelmes vagyok, főleg másokkal. De szeretem, ha történnek a dolgok, és nem kell hiábavalóan töltenem órákat.

– A Desszert újraindulását türelmetlenül várta?

– A Desszertet nem én vártam türelmetlenül, hanem mások: régi nézők, ismerősök, emberek az utcán. Bevallom, tartottam attól, hogyan fogadják, ha újrakezdünk egy műsort, amely régen sikeres volt. De szerencsére a nézettségi adatok minket igazoltak.

– Nehezen vették rá, hogy ismét desszert mellett beszélgessen?

– Nem, könnyen meg lehetett győzni. Valójában másfél éve egy másik műsorra készülök, a Világfalura, amely ősszel kerül képernyőre, ám az RTL Klub felmérései szerint a nézők szerették volna újra látni a Desszertet. Úgy állapodtunk meg, hogy négy Desszertet készítek el, ősztől pedig elindul a tizenkét részes új sorozat.

– Milyen lesz a Világfalu?

– Ez eddigi életem egyik legizgalmasabb vállalkozása, amely segített kicsit jobban megérteni a világot, az embereket és azt a hétköznapi kultúrát, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Több kontinensen forgattunk, és akik eddig látták a felvett anyagokat, azoknak nagyon tetszett a Világfalu.

– A ma embere, aki évek óta szinte csak színes, pörgő talk-show-kat lát, képes annyira elcsöndesedni, hogy beszélgetős műsort nézzen?

– Voltak kételyeim, ugyanis a ma embere valóban elfelejtett beszélgetni. A családok élete megváltozott, a baráti társaságoknak sincs már ideje, hogy egy kellemes vacsora után jóízűen elbeszélgessenek.

Szakácskodás: alapfokon

– Önnek van ideje beszélgetni a lányaival?

– Igen, például vasárnap, ebéd után. Ilyenkor általában én főzök, ami nem egyszerű feladat, hiszen a család egy része vegetáriánus, közülük van, aki eszik halat, míg a többiek nem, a két csoport mellett pedig még ott vannak a válogatósok is.

– Régen megtanult főzni, vagy ez egy új kaland az életében?

– Akkor tanultam meg főzni, amikor válófélben voltam az első feleségemtől, és egy ösztöndíjjal az Egyesült Államokban tanultam. Mielőtt elutaztam, az édesanyám teleírt egy kockás füzetet, a kedvenc ételeimmel. Olyannyira alapfokú szakácskönyv volt, hogy az anyukám még azt is leírta, hogy „amikor beleszórod a paprikát, húzd le a tűzről, mert odaég”. A mai napig megvan az a kis füzet, pedig ez a történet már húszéves. De akkor ráéreztem, milyen fantasztikus, hogy képes vagyok saját magamat ellátni, jókat főzni, ki tudok takarítani, és ha kell, kimosom a zoknimat. Akkor ébredtem rá, hogy egy kapcsolatnak valójában arról kell szólnia, hogy két, egyenrangú ember önszántából él együtt, nem azért, hogy az egyik kiszolgálja a másikat. Ahogyan Józsi bácsi mondta az egyik albérletemnél: „Ha lett volna mirelit és mosógép, amikor nősültem, bizony el nem vettem volna Mariska nénit!”

– Korábban hagyta, hogy elkényeztessék?

– Azt hiszem, minden fiúgyereket elkényeztet az édesanyja, és bár én viszonylag korán megnősültem, a feleségem is maximálisan ellátta az otthoni teendőket. Persze főállásban én sem szívesen mosnék, takarítanék, főznék, de amikor kedvem van alkotni, és látom, hogy ízlik, akkor örömmel csinálom.

Ne mond ki a nevem!

– A lányai igencsak különböző korúak.

– Vigyázzon, ki ne ejtse a nevüket! Ugyanis nemrégiben egy újságban arról meséltem, hogy a lányok mennyire nem szeretik, ha egy cikkben beszélek róluk, mire felszólítottak, hogy most már lépjek egy lépcsővel feljebb, és a nevüket se említsem.

– Mikor jött el a pillanat, amikor terhessé vált számukra a szereplés?

– Azt hiszem, kiskamaszként, amikor teljesen természetesen kezdtek önállósodni. Tisztelem őket azért, hogy nem az én nevemmel, hanem egyéniségként szeretnének érvényesülni.

– Ajándéknak tekinti, hogy lányai születtek?

– Igen, én egy tipikus lányos apa vagyok, és bevallom, mindegyiküknél drukkoltam, hogy lányom szülessen.

– Ugyanakkor a lányokhoz hasonlóan önnél is tapasztalható egyfajta visszahúzódás, hiszen a magánéletéről nem igazán beszél.

– A két dolog összefügg, ugyanis akkor fogtam magam vissza, amikor láttam, hogy ez a lányoknak terhes. Volt egy időszak az életemben, amikor úgy gondoltam, mivel a munkám során másokat kérdezek magánéletükről, ezért nekem is kötelességem a saját privát szférámról beszélni. Ám eljutottam addig a pontig, amikor már elmondtam mindent, ami fontos, tehát akit érdekel, elolvashatja a könyveimben vagy az archívumokban. Nem akarom ugyanazokat a történeteket ismételgetni, mert én sem szeretem tizenötször ugyanazt a sztorit hallani másoktól.

– Még mindig keresi a nagy kalandot, az újabb élményt?

– Nyughatatlan vagyok, állandóan újat kell tapasztalnom. Annyira érdekes a világ, az emberek, és még annyi mindent nem tudok, nem ismerek.

– Belátta már, hogy erre talán egy élet is kevés?

– Igen, de hiszek abban, hogy előző életeimben már sokat tapasztaltam, és eljövendő életeimben is új élményekben lehet részem. Ebben a bőrben jut, amennyi jut, de igyekszem a legtöbbet megtudni!