Frei Tamás minden évben hat hónapot úton van, éppen ezért nem tűri a kötöttségeket. Nem ragaszkodik tárgyakhoz, helyekhez. Lelkileg egyedül a gyerekeihez kötődik.
Tizenkét év külföldön
– Mennyi időt vagy úton?
– Havonta nagyjából két hetet. Többet technikailag képtelenség lenne, hiszen két hét külföldi forgatás után egy hétig írom a műsor forgatókönyvét, és bár a világ számos pontjáról, akár egy internetkávézóból is fel tudom venni a kapcsolatot a munkatársaimmal, mégis ennyi időre szükségem van itthon. Nemrég jöttem haza Szíriából, a következő Dossziéban erről az országról mesélek.
– Mióta éled így az életed?
– Ami a nyilvános részét illeti, nyolcadik éve, hiszen azóta megy a Dosszié, de valójában tizenkilenc éves korom óta, azaz húsz éve ingázom. Ráadásul évekig tanultam külföldön, és akkor nem jöttem-mentem, hanem huzamosabb ideig kint éltem. Ugyanígy, amikor rádiós tudósítóként dolgoztam, másfél hónapig voltam Szomáliában és két hónapot Kolumbiában haditudósítóként. Egyszer összeszámoltam; az utóbbi húsz évemből körülbelül tizenkettőt külföldön töltöttem. Készítettem egy Dossziét az afrikai vadászokról, és felkerestem a vadász Széchenyi Zsigmond még élő feleségét. Ő mutatta meg nekem a férje ébredési naplóját. Széchenyi ötéves kora óta minden reggel bejegyezte, hogy hol ébredt fel. Sajnálom, hogy én nem vezetek ilyen ébredési naplót, hanem csak végigszáguldok az életemen.
– Az emberek többsége nem vágyik arra, hogy Kolumbiában a feje fölött repüljenek a puskagolyók. Téged mi vitt ebbe az irányba?
– Azt hiszem, az adta a végső lökést, amikor Moszkvában, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében tanultam, és ott baráti kapcsolatba kerültem az akkori moszkvai tudósítóval, Barát Józseffel. Ő vitt be olyan csúcstalálkozókra, ahol tőlem néhány méterre állt Ronald Reagan és Gorbacsov, és ez számomra olyan izgalmas volt, hogy akkortól csak újságíró szerettem volna lenni, és ez a munka azóta is ugyanolyan izgalomban tart. Amikor megkérdezik, meddig lehet ezt csinálni, mindig azt válaszolom, hogy örökké, mert nem tudok belefáradni, nem tudom megunni.
– És a veszély?
– Ahogyan haladt előre az életem, hirtelen azon kaptam magam, Kolumbiában az autóbombákról tudósítok, és meg sem fordult a fejemben, hogy akár itt fel is robbanhatok, hanem hihetetlenül izgalmasnak tartottam, hogy beleleshetek egy olyan világba, amely izgatja a fantáziám. Amikor pedig a szerb háborúból tudósítottam, és ellőtték felettem az emeletet, akkor sem az jutott az eszembe, hogyha öt méterrel lejjebb lőnek, már nem élek, hanem az, hogy benne lehetek az élet sűrűjében.
| Névjegy: |
| Név: Frei Tamás Született: Pécs, 1966. május 21. Tanulmányok: Eötvös Loránd Tudományegyetem (jogtudományi kar), Nemzetközi Kapcsolatok Intézete (Moszkva), Tennesseei Állami Egyetem (Egyesült Államok), USIA továbbképzés (Egyesült Államok), Svájci Rádió (ösztöndíjas) Nyelvtudás: angol, orosz, német Pályája: 1991-től a Magyar Rádió külpolitikai rovatának szerkesztő-riportere volt. Dolgozott a 168 óra című műsornak, és a Danubius német nyelvű adásának hírszerkesztőjeként. A Magyar Televízióban először az Egyenleg műsorvezetője, majd a Nap TV műsorvezetője lesz. 1996-ban indította el Frei Dosszié című műsorát. Család: Elvált, két gyermek édesapja |
Csak szenvedéllyel
– Azt mondtad, hogy végigszáguldasz az életeden. Mi marad ki belőle?
– Nincs elég időm élvezni az életet. Miközben hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, amiért így élhetek, és tudom, hogy mennyit dolgoztam és tanultam ezért, mégsem tudom felhőtlenül kiélvezni. Annak a lehetőségnek, amit kaptam az élettől, meg akarok felelni, és még többet dolgozni. Soha nem felejtem el, amikor a moszkvai, koszos kollégiumi szobámban a szótáramból kitéptem az új szavakat, és a zuhanyzóban felragasztottam a falra, hogy még ott is tanuljak, és az is mindig bennem lesz, amikor Amerikában, csóró kelet-európai diákként a kollégium szuterénjében laktam, a mosodai helyiség mellett. Sokszor azon kapom magam, hogy amikor egy gyönyörű helyen forgatunk, és esetleg kiülök egy finom kávéra a szálloda teraszára, lelkiismeret-furdalásom van, amiért ezt az időt nem munkával töltöm.
– A munkatársaid hogyan bírják ezt a tempót?
– Úgy gondolom, csak azok maradtak velem, akiknek ugyanúgy a munkájuk a szenvedélyük, mint nekem. Ezt nem szabad feladatként megélni. Ugyanakkor, azt hiszem, a munkatársaimnak a maguk területén – ugyanolyan izgalmas a munkájuk, mint nekem, de hozzám hasonlóan kevés időt tölthetnek a családjukkal, a gyerekeikkel.
– Elhangzott a varázsszó: gyerek. Gondolom, te sem tudsz elég időt tölteni a gyerekeiddel.
– Amikor itthon vagyok, azért írom a forgatókönyveket éjjel, hogy délután kettőkor el tudjak menni értük az iskolába. Évek óta élem a gyerekeit imádó, elvált apuka életét, de erről nem szívesen beszélek.
– Hatottak rád a külföldi élmények? Például éveket éltél az Egyesült Államokban, ahol, ha egyszer csak gondolnak egyet, költöznek, ha úgy tartja kedvük, állást váltanak. Sokkal gyökértelenebb emberek, mint mi.
– Ez nem gyökértelenség! Egyszerűen beleivódott a kultúrájukba, hogy nem ragaszkodnak egy házhoz vagy egy környékhez, és ha néhányszáz dollárral többet keresnek, azonnal drágább lakást bérelnek. Magyarországon viszont, ha valaki elveszíti a munkáját, inkább munkanélküli segélyen tengődik, minthogy ötven kilométerrel arrébb elfogadjon egy állást. Mi ott akarunk meghalni, ahol megszülettünk.
– Te ott akarsz meghalni, ahol megszülettél?
– Ez nehéz kérdés, de azt hiszem, ha valaki most azt mondaná, hogy életem utolsó néhány évét egy idegen országban élném le, nem esnék kétségbe. Nem ragaszkodom tárgyakhoz, az autómhoz vagy a lakásomhoz. Ha úgy hozná az élet, hát megválnék tőlük.
– Emberekhez ragaszkodsz?
– Talán igazán csak a gyerekeimhez. És ha ők eszembe jutnak, rádöbbenek, hogy csak akkor tudnék a világ túlsó végén élni, ha ők is ott lennének velem.