Kimerevített pillanatok

Myreille | 2005. Szeptember 19.
Bozsik Yvette a magyar táncélet meghatározó egyénisége, akit nem csak a szakma, hanem a közönség is elismer. Két szenvedélye van: a munkája és a gyereke. Családjával elvonultan, a zajos népszerûségtõl távol él.

– Hogyan tudod összeegyeztetni az anyaságot és a művészéletet?
 
– Nem egy könnyen kivitelezhető feladat. Az ember azt gondolja, szül egy gyereket, és van egy nagyon nehéz időszak, amikor kisbaba, és van az a hat hét, amikor otthon kell maradni, majd azután egyre könnyebb lesz. Na most, ez nem így van! Folyamatosan nehéz, és folyamatosan gyönyörű. Tulajdonképpen a nehézségek változnak, ahogy a gyerek nő. Milán már nagyfiú, tudja, hogy elmegyek, és mostanában előfordul, hogy elkezd sírni, amikor indulok, pedig már egy éve ismeri a babysittert, és imádja. Ezért sokkal nehezebb eljönnöm otthonról, mint régen, de úgy gondolom, minden életkornak meglesz a maga nehézsége, amit meg kell majd oldanom.

– Mikor pihened ki magad?

– Voltunk nyaralni, de szükségem lenne több pihenésre, mert nagyon fáradt vagyok. Az embert – ahogy idősödik -, egyre több stressz, gond meg baj éri. Tulajdonképpen az ember élete felnőtt korában abból áll, hogy a problémákat oldja meg nap mint nap. És egyre több jön, sajnos. Folyamatosan harcot kell vívni, hogy a nehézségeket megfelelően tudjam kezelni. Ráadásul nyáron, amikor a legtöbb időm van, még inkább előjönnek a problémáim. Jobban ráérek, hogy megtaláljanak.

Névjegy:
Név: Bozsik Yvette
Születési idő: 1968. 08. 11.
Foglalkozása: táncművész, koreográfus
Kezdet: 17 éves balettnövendékként független avantgarde produkciókat készített Társulata: 1993-ban létrehozta önálló csoportját, a Bozsik Yvette Társulatot »
Férje: Novák Erik festőművész, könyvkiadó, a Nyócker című rajzfilm producere
Gyermeke: Milán (2003)
– A munka még mindig szenvedély, vagy egyre gyakrabban ördögi mókuskerék?
 
– Nagyon nagy boldogság, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és ezt csak úgy tudom csinálni, hogy látom az értelmét. Pozitív visszajelzéseim vannak, fenn tudok tartani egy társulatot, bár nagyon sok munka és küzdelem árán, de működni tudunk, és ez nagy dolog, és a munkámmal örömet tudok adni embereknek. Viszont a művészet sem hókuszpókusz, hanem technika, odafigyelés és munka áll mögötte. A tánc mögött pláne. Minden nap tréningezni kell. Néha az ember fásulttá válik, hogy megint tréningezni kell, megint egy balettóra. Inkább alkotni szeretek. Mivel emberekkel dolgozom a színpadon, mindig van új kihívás, mindig van meglepetés, mindig lehet sírni, nevetni. Nem lehet megunni. Azt érzem, hogy fáradt vagyok, hogy talán több pihenés kellene. Viszont, ha elkezdek pihenni, minden bajom lesz, ezért inkább belevetem magam a munkába. A munka nekem egy terápia, olyankor sokkal kevésbé vagyok feszült, mert az összes feszültségemet bele tudom tenni az aktuálisan próbált darabba.


– Milyen bajok ezek?
 
– Mindig nyáron leszek lelki beteg, enyhén pánikbeteg is vagyok, de jól tudom kezelni, viszont nyáron megtalál, akárcsak a depresszió és a fokozott stressz. Nehéz ezt a világot józanul élni. Egy korty alkoholt nem iszom, nagyon kevés szenvedélyem van, tulajdonképpen csak a munkám, amiben le tudom vezetni a feszültségeket.


– Milyen együtt dolgozni Erikkel?
 
– Éppen készülünk egy közös filmre. Extázis címmel csináltunk egy rövidfilmet a saját szórakoztatásunkra, de csak egy vetítésen mutattuk meg néhány ismerősünknek. Ezt a félórás filmet látta Sándor Pál, és felkért minket, hogy fejezzük be. Rólunk szól, a szerelemről. Komoly bevállalás lesz.

– Mit szeretnél megmutatni a filmben?
 
– A film saját életünket mutatja meg kendőzetlenül. Kapcsolatunkat, ami nagyon nehezen indult, mert mind a ketten házasok voltunk. Azután elváltunk, és egy nagyon hosszú, hullámzó és szenvedélyes folyamat volt, ahogyan kialakult közös életünk. Ez a film nagyon bátran fog szólni egy férfi és egy nő kapcsolatáról. Mindenfajta tabuk nélkül.

– Szerintem egy pár akkor működik jól, ha inspirálják egymást. Hogyan inspirál téged Erik?

– Igen, talán éppen azért találtuk meg egymást, mert nagyon ellentétesek vagyunk. Ő egy nagyon pozitív személyiség, és amikor én már nem bírom, lendületbe tud hozni. Én viszont nagyon kemény és határozott vagyok, tudom őt nógatni a dolgaiban, ő inkább repülni szeret, nincs teljesen a földön. Jól kiegészítjük egymást. Nagyon örülök a sikerének. Szinte jobban, felszabadultabban tudok örülni az ő sikerének, mint a sajátomnak. A sajátomról tudom, mennyi bajjal is jár, és a sikerrel mindig jön a negatívum is, nem fenékig tejfel, de amikor Erik sikerének örülök, nem látom a negatívumokat.

– Pályád kezdetén mi volt a hajtóerőd, hogy szakíts a hagyományokkal és megmutasd magad, a saját táncod?

– 14 évesen Dosztojevszkijt, Kafkát, Sartre-t olvastam a kollégiumi WC-ben, Bergman filmklubba és jazz klubba jártam, mindig belógtam a Katona József Színházba, és ez volt nekem a szentély. Mindig kicsit másmilyen kislány voltam, mint a évfolyamtársaim. Nemcsak a balett érdekelt, hanem a társművészetek, az irodalom, a képzőművészet is. Ezért is jött, hogy nem tudtam a klasszikus balettel kifejezni magam. De én mindig csak az tudok lenni, ami éppen vagyok abban az évben. 18 éves korában az ember persze, hogy lázad a világ ellen, utána lázad a férfiak ellen, utána próbál harmóniát keresni, és azt mutatja meg. Utána, ha felbomlik a harmónia, megmutatja a felbomlást. Látja maga körül a betegséget, a társadalmi problémákat. Én azt szeretném megmutatni, ami éppen most vagyok, ahol éppen tartok, amit a világról gondolok. Nem is tudok többet. Nem hiszem, hogy én több lennék annál, ami abban a darabban akkor benne van. Annyi vagyok, és nem több.

– Miről szólnak a mostani darabok?
 
– Két bemutatóm lesz, a Kamrában a Turandot, a Trafóban pedig a Julie kisasszony alapján csinálok előadást. Mindkettőben egy erőteljes női karakter, női címszereplő van, és valahol tragikus mind a két darab. Sokat gondolok a szülésre, így két év után sokkal többet, mint közvetlenül utána. Nekem sok idő kell, amíg felboncolok magamban egy témát. Most lehet, hogy ennek a szenvedés-stádiumait fogom megmutatni, vagy egy nő életének a fontos pillanatait. Ahogyan felnő egy lány, anya lesz, azután már az öregedés kérdése. Nagyon sok minden foglalkoztat engem. Ez az életkor, amiben vagyok – 37 éves vagyok -, mondjuk közel negyvenhez, nagyon komoly kor. Sok minden történt velem, amíg idáig elértem, pedig valamikor, hosszú időn át, kislánynak gondoltam magam. Visszatértem a színpadra, és van még egy kis időm, hogy olyan szerepeket alakítsak, amelyekben megfogalmazhatom az engem foglalkoztató kérdéseket. Én fogom alakítani mindkét súlyos nőt: az egyik darab szerelmi csalódásról szól, amiben a Julie kisasszony hal meg, a Turandotban pedig a nő öli a férfiakat, amíg meg nem találja az igaz szerelmet.

Tipp: a Bozsik Yvette Társulat honlapja »

Exit mobile version