Többszörös aranylemezes, a nevével fémjelzett tánciskolák sikeresek szerte az országban, tévésorozatban szerepelt, emellett kiváló anya és feleség is. Mint elmesélte, most sem azért van körülötte viszonylagos csend, mert nem csinál semmit. Erika tudatosan dolgozik a jövőjén. Hamarosan egy musicalben szerepel, és talán arra sem kell már sokáig várni, hogy egy újabb slágerrel örvendeztesse meg a közönséget.
– Júniusban a „Dr. Bubó” című musical egyik szerepében láthat majd a közönség. Hogyan kerültél ebbe a produkcióba?
– A Bolyki Brothers tagjaival egy beszélgetés során találtuk ki, hogy egy olyan meséből kellene musicalt írni, amit korosztálytól függetlenül mindenki szeret, és ötletesen meg lehetne csinálni. A férjem, Kátai Robi készíti a koreográfiákat, és gegmanként is közreműködik a produkcióban. Nagyon keményen dolgozik már hetek óta, és biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz a végeredmény, és a táncosok is imádják majd. Nekem egy nyuszi szerepe jutott. Egy igazi furfangos nyomozó nyulat fogok alakítani, akinek van néhány klassz dala. A darabban szerepel még Józsa Imre, Falusi Mariann, de Illényi Katica is. Nagyon várom a júniusi bemutatót, és bízom benne, hogy lesz folytatása is. Már készül a kosztümöm, ami kicsit szexi lesz, úgyhogy nem ártana addig lefogynom néhány kilót.
– Már megint fogyókúrázol?
– Hosszú évekig harcoltam a kilókkal. Egészen a lányom születéséig tartott ez a korszakom. Alapvetően ilyenek a génjeim, minden felmenőm duci volt. Találtam most egy remek dokit, aki segít abban, hogy néhány kiló lemenjen rólam. Tisztában kell lennem azzal, hogy hiába voltam lány koromban ötven kiló, azóta egy nagyon komoly hormonváltozáson mentem keresztül. Eltelt közben pár év, és már nem szeretnék nádszálkarcsú lenni. Nem érzem magam túlsúlyosnak, de a televízió képernyője megszélesít. Aki azt mondja rám, hogy dagadt vagyok, az rosszindulatú, és végre talált rajtam valamit, amibe bele lehet kötni. Van a távirányítón néhány gomb, el lehet kapcsolni arról a csatornáról, amelyiken éppen én vagyok, ha nem tetszem. Ez az én életem, az én egészségem, az én tükröm, és nekem ez így megfelel. Csak addig fogok fogyókúrázni, amíg a saját elvárásaimnak megfelelek. Nem akarok Madonna-vékonyságú lenni. Akármennyire is tisztelem, betegesen néz ki, és a csinos kategóriát már meg sem közelíti. Az idő múlását is elegánsan kell viselni. Ha az ember elfogadja a maga korát, akkor el kell fogadnia a változásokat is, ami a testében végbemegy. Nem akarok beesett arcú, táskás szemű öregasszony lenni.
| Névjegy | |
|
Honlap: |
– Sosem gondoltál plasztikai beavatkozásra?
– Éppen tegnap jártam egy plasztikai sebésznél. Elképzeltem, hogy mit kellene velem csinálni. Az orvos elmondta, hogy mit lehetne rajtam megcsinálni. Aztán közölte a kockázati tényezőket is, én pedig elköszöntem tőle. Nem tartozom a fiatal nő kategóriába. Az élettel vele járnak ezek a dolgok. Nem zavar a korom, de ennek a nagy titka az, hogy van egy férjem, akivel én elégedett vagyok, és akinek én is megfelelek.
– Ha most lennél pályakezdő, nem rettentene meg az a felfordulás, ami a hazai popzenei életet jellemzi?
– Nagyon nehéz erre válaszolnom, mert benne vagyok. Nem tudok tudattalanul nyilatkozni, mert már tudom, hogy mi hogyan működik. Olyan tudatosan készültem annak idején erre a pályára, hogy biztos, hogy most is kaparnék, hogy megragadjak minden lehetőséget. Azt látom, hogy olyan szinten vagyunk elárasztva könnyűzenészekkel, hogy már követhetetlen a paletta, de annak mindig van esélye a kiugrásra, aki tehetséges, és emberileg is alkalmas erre a szakmára. Nem lehet felkészíteni senkit arra, hogy milyen lesz ez a pálya.
– Hány éve működnek a tánciskoláitok?
– A tizenhetedik évadzárónk lesz hamarosan. Én magam sosem tanítottam, de ha egyszer taníthatnék, akkor biztosan a színpadi alázatra okítanám a fiatalokat. Nagyon sok dolgot meg kellene tanítani a kezdő előadóknak. Például hogy hogyan viseljék azt, hogy egy ideig mindenki őket akarja, aztán ez a hullám szépen lecsendesedik, és hirtelen mindenki elfelejti őket. Ekkor lesznek pánikbetegek meg depressziósak az énekesek…
– A közelmúltban látott táncos tévéműsorok lendítettek a te iskoláidon is?
– Semmit a világon. A „Szombat esti láz”-ban látott táncokat nálunk nem tanulják a fiatalok. A társastáncokkal foglalkozókat biztosan fellendítette a műsor. Adott a táncnak egy nagyon jó megítélési módot. A táncosok megbecsülését talán helyre tette. A másik tévéműsor inkább rontott a táncos műfaj megítélésén. Az egy nagyon rosszul összerakott produkció volt. Nagyon jó táncos Karsai Zita, de érdekes, hogy egy terpeszes fotó miatt sokkal többet lehet róla hallani, mint a győztes Csanádról, vagy Vandáról. Azzal ölték meg végképp a műsort, hogy nem hozták közel a versenyzőket a közönséghez emberileg. Nem lehetett megkedvelni őket.
– Évekkel ezelőtt jelent meg az utolsó albumod. Mikorra várható az új anyag?
– Ez most egy érdekes dolog. Már fél éve foglalkozunk egy lemezzel, de arra a következtetésre jutottam, hogy az a tény, hogy húsz éve énekelek, konkrétan nem sok embert érdekel. Egy jubileumi koncert vagy egy új lemez szintén nem lenne akkor nagy szám. Ki kell találni valamit úgy, hogy az megfeleljen annak, amit tőlem elvárnak. Mindenképpen igényes produkciót szeretnék letenni az asztalra, amitől elfelejtenek levegőt venni az emberek. Majd körvonalazódik ez az egész, nem kell sietnem semmivel. Attól nem leszek érdekes a rádióknak, hogy van egy új dalom. Egy sorral sem írnak többet rólam, ha nem leszek részese egy tévéműsornak, filmnek vagy valami botránynak. Ez most így működik, de én baromira türelmes tudok lenni. Egy DJ csinált most egy mixet a „Szerelemre születtem”-ből, amihez klip is készül. Magamtól nem csináltam volna, de tetszik a mix, és örömmel elvállaltam.
– Hogyan telnek a hétköznapjaid? Milyen Zoltán Erika civilben?
– Minden reggel korán kelek, összekapom magam, keltem Zoét, megyünk a suliba. Már tíz éve ő a fő projekt az életemben. Egyre inkább szükségét érzem annak, hogy sokat foglalkozzam vele. Most kódolom be úgy az agyát, hogy majd ha jön a megbolondulós kamasz korszaka, akkor már emlékezni tudjon a szavaimra. Szeretném elérni nála, hogy ne olyan anyuka legyek, akitől tartani kell, hanem olyan embernek tekintsen, akire a nap huszonnégy órájában számíthat.
– Zoé is énekel, zenél és táncol?
– Az éneklés még kezdetleges, de zenél, táncol. Zongorázik, zeneelméletet tanul, RSG-re jár és táncol. Belőlünk van, olyan géneket örökölt, hogy menni fog neki a tánc, akkor miért ne csinálná? Már most azon dolgozunk Robival, hogy Zoé tizennyolc éves korára minimum három nyelven beszéljen. Hogy mi lesz belőle, az majd kialakul.
– A legelső lemezeden énekelted az „Apámról nincs mit mondanom” című dalt. Ti nagyon sokáig távol éltetek egymástól, de ha jól tudom, pár éve találkoztatok. Azóta milyen a kapcsolatotok?
– Tartjuk a kapcsolatot azóta is. Hatéves voltam, mikor elhagyott minket, és két évvel ezelőtt jelent meg újra az életemben. A kapcsolat nem olyan intenzív, mint egy normális apa-lánya szituációban, hiszen ő továbbra is Dortmundban él, de hála a mai technikának, rendszeresen beszélgetünk a számítógép és az internet segítségével. Együtt karácsonyoztunk, de azt a néhány évtizedet természetesen nem tudjuk hirtelen kitölteni, ami kimaradt az életünkből. Nem foglalkozunk azzal, ami nem volt, hanem a jelenre és a jövőre koncentrálunk.
– Szoktál beledögleni dolgokba?
– Hála istennek, nem kellett. Olyan csalódás nem ért, és remélem, hogy nem is fog, ami az érzelmi életemet megviselte volna. Le tudom magamban rendezni a csalódásokat. Edzett az élet. Sokkal távolságtartóbb, bizalmatlanabb vagyok, mint régen. Három emberhez kötődöm igazán. A páromhoz, a lányunkhoz és az anyukámhoz. Ők biztos, hogy nem okoznak nekem csalódást. Aki ezen a körön kívül van, és megbánt, azon túllépek. Pótolhatatlan ember nincs… Ha valakitől egyszer kaptam egy pofont, attól mindig azt várom, hogy mikor csattan a következő. Ami elromlott, annak vége.