Ha végigmegyünk a bécsi Kärtner Strassén, nagyon sok olyan párt láthatunk, akik thai gyereket fogadtak örökbe. Az európai, amerikai hírességek körében is egyre gyakoribb, hogy Ázsiából igényelnek örökbefogadó szülőkként gyereket. Vajon hogyan élnek a kicsik a thaiföldi árvaházakban, s könnyű-e a külföldieknek az örökbefogadás? Erre is kíváncsi voltam, amikor lélekben felkészítettem magam a szülő nélkül nevelkedő thai gyerekekkel való találkozásra
aztán más is várt a bangkoki éjszakában.
Mondd
csak nem akarsz hazahozni onnan egy kisgyereket? ha listáztam volna a bangkoki utazás előtt nekem szegezett kérdéseket, hát biztosan ez került volna a vezető helyre. Talányos mosolyomat látva, néhány ismerősöm megijedt, én pedig sejtettem, milyen nehéz nemet mondani, amikor az ember meglátja azokat a nagy, barna szemeket. A riadt tekinteteket. A szégyellős mosolyokat. Amikor hallja a felszabadult kacagást
de ne szaladjunk ennyire előre.
Itthonról elkezdtem szervezni az árvaházi látogatásokat. Az állam által működtetett árvaházaktól finom elutasítást kaptam, mondván: nem lehet találkozni a gyerekekkel, nem lehet fényképezni őket. Hát, majd meglátjuk, gondoltam.
Nem mutatjuk meg a gyerekeket
Eleve nem könnyű megtalálni Bangkokban ezeket az intézményeket. Kell hozzá helyi ismeretség, és egy belevaló taxis, aki átmegy a sorompókon, aki kimagyarázza, miért muszáj bejelentés nélkül bejutnunk egy ilyen helyre. Indulás előtt még csak azt tudtam, hogy sok szegény család lemond Thaiföldön a gyerekről, sok prostituált nem tud gondoskodni a nevelésről, és a cunami áldozatainak gyermekei közül is néhány kicsinek az árvaházi sors jutott.
Már Bangkokban vagyok, egy fiatal, határozott taxis visz az első úti célom felé. Nagy hodályépületek az egyik többsávos út mentén: ez az egyik árvaház. Kertben játszadozó gyerekek sehol, csak a betontömbök, végül az adminisztrációs irodához irányítanak. Nagy nehezen kijön egy fiatal nő, és amikor azt füllentem, hogy lehetséges örökbefogadó szülőként járok itt, felmarkol egy csomó papírt, és bevonulunk egy fülledt irodába.
| Ébredés után, ebédre (és szülőre) várva… |
– Lehetne találkozni a gyerekekkel? kérdezem félve, de ő csak a fejét csóválja. Töltsem ki a papírokat, mondja. Amikor a családi állapotom kerül szóba, még határozottabban csóválja a fejét. Szerinte semmi esélyem a pozitív elbírálásra, mert ehhez férjezettnek kellene lennem: mi, thaiok eléggé konzervatívak vagyunk, mondja, élettársi kapcsolatban élőknek, illetve szingliknek kevés az esélyük, ráadásul, amikor megtudja, hogy nincs egészségügyi akadálya annak, hogy gyereket szüljek, azt mondja, szinte kizárt, hogy előrébb juthatunk. Felsorol még egy csomó akadályt mintha csakis kizáró tényezők léteznének. Ha valaki mégis átjut az első vizsgán, akkor mindenképpen szükséges a környezettanulmány, erről és az örökbefogadó pár családi körülményeiről hivatalos igazolás tehát az eljárás alapos, és csak ezután következik az elbírálás. Amit nem az árvaházban végeznek, hanem a hivatalban.
Mivel tudom, hogy Thaiföldön virágzik a korrupció, óvatosan rákérdezek: anyagiakkal esetleg gyorsítható-e a folyamat. A nő ijedten rázza a fejét, aztán már csak csendben ül, és figyeli, kitöltöm-e a papírokat.
Szinte kísértetiesen ugyanez a történet ismétlődik meg a következő helyen, ahol kis idő után bevallom, hogy újságíró vagyok. Az ijedelmet ez csak fokozza, és ebben a minőségemben sem találkozhatom a gyerekekkel, akiket valamelyik másik épület betonbiztosan elrejt a kíváncsiskodók elől.
| Nem jut pénz eldobható pelenkára még az egyik legjobb árvaházban sem. Előrelépésnek tartják, hogy a legkisebbek ruháit immár nem kézzel, hanem géppel mossák. |
Gyerekvásár a kuplerájban
A taxisom végül megsajnál, és születik egy ötlete.
– Talán tudok megoldást mondja. Nem vagyok tisztában vele, hogyan lehet a gyereket kivinni az országból, de ha hajlandó pénzt áldozni rá, akkor elviszem valahová, ahonnan szerezhetünk egy bébit.
(Így mondja: szerezhetünk. A bennem lapuló újságíró kezdi megszimatolni a nagy sztorit.) A taxis telefonálgatni kezd a mobilján, majd közli, hogy este kilencre értem jön a szálloda elé. A megbeszélt időpontban beülök mellé, és meg sem lepődöm, amikor az egyik kuplerájnegyed környékén parkolunk le. Követem őt, s végül egy bár hátsó kis helyiségébe jutunk. Hamarosan középkorú nő érkezik (valószínűleg ő a madám), aki elém tesz egy fotót. Fiatal nő látható rajta, pici babával.
– Mit kér érte? Mikor lehet látni őt? tolmácsolja kérdéseimet thaiul a taxis. A nő gondolkodóba esik, mobilján telefonálni kezd, aztán mintha hosszas alkuba bocsátkozna a taxissal. Végül megszületik az összeg.
– Háromezer dollár, és holnap megnézheti mondja a taxis srác, és idegesen hunyorít. Állok a félhomályban, beszűrődik a bárból a lüktető diszkózaj, nézem a babát ölében tartó, fiatal, kékesfekete hajú thai nőt, és valami furcsa érzés járja át a lelkemet. Egészen eddig a pillanatig hihetetlennek tűnt, hogy innen gyereket lehessen elvinni, akár hivatalos úton, akár feketén. És most két sötétbarna szempár mered rám, várakozón. Érzem, hogy hevesen ver a szívem, csurog a hátamon a veríték, és mintha remegne a lábam.
– Fiú vagy lány? csúszik ki a számon a kérdés.
– Lány.
Jézusom. Ne. Ne. Ezt ne. Nekidőlök a kopott falnak, alig hűsít, de legalább megtámaszt. A két szempár nem ereszt. A fotót nézem.
A teljes riportot a Nők Lapja október 3-án megjelenő, 40-es számában olvashatjátok! |
| Még több az e heti Nők Lapjából: Anyu, meleg vagyok! 2. rész » Ahol a gyerekeké és a pingpongé a főszerep…» Kis pénz – nagy ebéd » Készüljünk a várandósságra…» Háromezer dollár, és magáé a kisbaba » Miért nem kívánjuk egymást? » Nők és az életkor – Jakupcsek Gabriella » A Da-Vinci kiállítást látni kell! » Loladoktor rendel » |