Mûvésznapló: Horgas Eszter zenérõl – szavakban

Bepillantást engedve oda, ahol megszületik a terv, a gondolat, az álom, melyből egyszer produkció lesz egy színpadon. Kinyitom műhelyem ablakait, s úgy lesz érdekes, ha a legmélyéig beláthat, aki betekint. Ha túl személyes lesz, nézzék el nekem. Hogy őszinte lesz, azt ígérhetem.


1. rész: És megszületik – a NŐ

2007 tavasza van, mikor mindezt írni kezdem, és már dédelgetem magamban nagy év végi tervemet. Egy asszonyt szeretnék életre kelteni zenével, hangszerrel. Charlotte-ot, aki esszenciája mindannak, amiről azt gondolom: a NŐ. Önmagamnak nem kell magyaráznom, ki is ő, hiszen érzem, menyire fontos nekem, és – utólag már tudom – mindig is bennem élt. De jó néhány év telt el addig, míg elértem, más-más utakon elindulva érkeztem meg hozzá.

Tizenöt éves voltam, mikor Magyarországon is bemutatták Carlos Saura Carmen-filmjét. Hihetetlen hatással volt rám! Másnap piros szoknyában és szűk, fekete pólóban indultam iskolába. A táskámban ott lapult aktuális szerelmem levele, aki így panaszkodott: „nem tehetünk úgy, mint az óvodások…” Hosszú udvarlás, hazakísérgetések után már-már feladta, hogy ennél közelebb is kerülhet hozzám. S most én, aki eddig még csókolózni sem mertem, egyszerre Carmenként vonultam az Andrássy úton, s elégedetten számoltam az elismerő pillantásokat és a méltató megjegyzéseket.

Álom Carmenről





Aztán hosszú évek teltek el. Komolyan készültem a hivatásra, amelyet választottam: fuvolaművész leszek. Elvégeztem a Zeneakadémiát, végigjátszottam a klasszikus fuvolarepertoárt, a legnagyobb hazai és nemzetközi sztárokkal együtt léphettem fel, de a titok, amely Carmen körül lebeg, ugyanúgy izgatott. És öt éve – mintha diktálták volna messziről, fentről – megszületett bennem egy új előadás terve.
Fuvolán Carment! Kivihetetlennek tűnt az ötlet. Hiszen hogyan lehet hangszeren érthetően és érzékien alakítani egy személyt? De nem törődtem a kételyekkel, a magaméival legkevésbé.
Megálmodtam, milyen egy mai Carmen, s milyen egy mában élő Torreádor. Milyen ma a szerelmes, szexuális függőségben lévő Don Jose, ki elkeseredésében, mert nem uralhatja szerelmét, megöli.
Egy új szereplő is kell, egy mesélő, aki a jelenben, a közönségnek kommentálja az eseményeket, gitáron! Mondjuk, kamaszkori kedvencem, a világ egyik legjobb gitárosa, Al Di Meola!
„Ugyan, egy világsztár majd félreteszi a saját repertoárját, s idejön, hogy a te álmaidat megvalósítsa?” – nevettek rajtam.
„Legalább próbáljuk meg!” – tartottam ki tervem mellett.
Ügynökségnek telefon, majd demóanyag, aztán az én összes cédéfelvételemet elküldtük, és hamarosan érkezett a válasz:
„I want to do it!” Meg akarom csinálni.
Pár hónap múlva az Operaház színpadán álltam, és vártam az első találkozást… Ötszázszor elmondtam magamnak, ő is csak egy zenész, nyugi. Igaz, tizenéves koromtól felnéztem rá, s ha valaki azt mondta volna, húsz év múlva közös bemutatód lesz Al Di Meolával a Budapest Arénában telt ház előtt… nos, jót nevettem volna!
De most jön… lassan, fekete bőrnadrágban, csizmában, napszemüvegben, fekete gitártok a kezében. Mintha a Desperado-film forgatásán lennénk.
Mély férfihang üdvözöl: „Nice to meet you!”… És mintha ezer éve ismerném, úgy kezdtünk el beszélgetni, dolgozni!

Kételyek és csodák





A próbák alatt hamar kiderült számomra, hogy nem tudok színésznőként alakítani, játszani – nem értek hozzá, no meg ott van egy fizikai akadály is: a fuvolám. Nincs más megoldás, magamat kell odaadnom. El kell hinnem, hogy Carmen vagyok, ott élek és halok meg a színpadon, megtapasztalom, amit ő, belebújok a bőrébe.
Úgy kell kelnem és feküdnöm, hogy elhiszem: én vagyok Carmen.
Szépen hangzik, de milyen nehéz volt! És persze nem ment tökéletesen. Betegesen érzékeny lettem például. Anna lányom riadtan vette tudomásul, hogy anyukája kissé furcsa állapotban van, hol zokog, hol megállíthatatlanul nevet. A bemutató napján például alig tudtak kifesteni a sminkesek. Percenként meg kellett állniuk, mert többször azt éreztem, ha még egyszer hozzám érnek, elájulok…
Előtte, egy próbán történt: a Don Josét alakító Csengeri Attilával az utolsó nagyjelenetünkön dolgoztunk. Don José kérleli Carment, hogy ne hagyja el, hogy emlékezzen, mennyire szerették egymást, s még minden jó lehet. Nekem ekkor hihetetlen elszántan, vad indulattal Attila felé kell fordulnom, s sikítani a fuvolán: „Én meg nem szeretlek!” De mivel ő annyira szépen énekelt, nekem folyni kezdtek a könnyeim, és szívem szerint azt fuvoláztam volna: „Hát persze, én is szeretlek!” Attila rám nézett, letette a tőrt, és azt mondta: „Na ne, én így nem tudom megölni!”

A művésznapló folytatását a Nők Lapja november 14-én megjelenő, 46-os számában olvashatjátok.