Laár András: Nem hiszem, hogy fura vagyok

A KFT zenekar frontembere, a L’art pour l’art társulat egyik vezető egyénisége, író, zeneszerző, buddhista tanár, javasember. Laár András nem egy egyszerű riportalany. Ezt már akkor gondoltam, amikor készültem a vele való találkozásra. A neve évtizedek óta egyfajta védjegy, a tevékenysége, az életszemlélete és az egész lénye szerteágazóbb, érdekesebb mintsem, hogy pár kérdéssel elintézhető legyen. Beskatulyázhatatlan. Jó vele beszélgetni, nevetni, vidám még akkor is, ha komoly témákat hoz szóba.

– Sokan óvtak a veled való találkozástól, mert fura alak vagy. Fura vagy?

– Ez jó, tetszik! Nem hiszem, hogy fura lennék. Csak olyan vagyok „amilyen”. Úgy érzem, szükségem van a szabadságra. Ki tud úgy magába mélyedni, hogy közben állandóan zajokat hall, figyelő tekinteteket lát maga körül? Fontos nekem, hogy napi rendszerességgel meditáljak, és belső életemet rendezetten tartsam. Például azért nem eszem húst, mert ahhoz, hogy jól lakjak vele, meg kell ölni azt az állatot. Én nem akarom, hogy miattam bárkit is megöljenek, nemhogy egy állatot!

– Hogyan telnek a napjaid?

– A nap jógagyakorlattal és meditációval indul. De nem kell túlzottan elvontnak látni ezt, nem annyira misztikus dolog a hit. Minden embernek szüksége van arra, hogy kapaszkodjon, higgyen valamiben, hogy ideje legyen valamennyi időt egyedül magába mélyedve a dolgain elmélkedve eltölteni. Van, aki teljesen tudattalan, egyfajta önvédelemből meditál, én tudatosan teszem. Már nem is tudnám nélküle elképzelni az életemet, nálam a meditációhoz kapcsolódik egy belső gyakorlat, ami – nap, mint nap tapasztalom – az életem rendezésében, a világban való létemben nagyon sokat segít.

– Azt olvastam, azért kezdtél el a buddhizmussal foglalkozni, mert a nyolcvanas években Krisna-tudatú hívőkkel találkoztál. Igaz ez?
– Ez tényleg így történt, de azért ezt nem úgy kell elképzelni, hogy onnantól egy szigorú szerzetesi élet kezdődött. Szeretek élni, de csak úgy érdemes, ha önmagam lehetek. Soha nem azt az utat választottam, amelyik bár könnyebb, de számomra békétlen lett volna. A buddhista tanítómesterem pappá szentelt fel, és az lett a szellemi küldetésem, hogy a buddhista világszemléletet képviseljem. A Buddhista Főiskolán tanítottam is.

– Miért hagytad abba?

– Nem akartam tanárként leélni az életem vagy abbahagyni a zenélést. Három évig tanítottam. Aztán beláttam, hogy a tanári pálya nem nekem való. Az, hogy reggel be kell járni az iskolába dolgozni, nem az én életformám. Ennyire egyszerű. Volt még egy zárójeles ok is: a diákok nem tanulták meg a buddhizmust. A vizsgákon kiderült, hogy az alaptételekre sem emlékeznek. Harmincból öt ember tanulta meg az anyagot. Lelkesen tartottam az előadásaimat, csak épp nem volt foganatja.

– A KFT dalszövegei és a L’art pour l’art poénjai a hétköznapi beszélgetések állandó elemei lettek. A buddhista életformával, a jógával hogyan jön össze Besenyő Pista bácsi karaktere?

– Nem összeegyeztethetetlen. 52 éves elmúltam, és észrevettem, hogy szélsőséges vagyok. Ezt kénytelen voltam megideologizálni magamnak. Besenyő Pista bácsi és társai abszurd humort játszanak, ami a tudat felszabadításának egyik eszköze és módszere. Az abszurd a racionális világ semmibevételére épül. Olyan képzettársításokat hoz létre, amelyek a hétköznapi tudat számára nem evidensek, és ez nevetésben csattan ki. A meglepetés erejével hat. A zen hagyományban van egy ugyanilyen technika. Egy L’art pour l’art műsorról az emberek mosolyogva jönnek ki, vihognak, piros az arcuk, boldogan mennek haza, még a legutolsó faluban lévő közösségi házból is. A nevetés kimossa az emberek lelkéből a keserűséget. Nagyon magas szintű szellemi dolognak tartom a humort. De nemcsak én, hanem a barátaim is, akikkel együtt dolgozom.

A buddhizmus, mint vallás a tudat felszabadításáról szól. Azt mondja, hogy a szenvedés a helytelen gondolkodásmódból fakad: hamis vágyakból, érzésekből, szándékokból. A legnagyobb szenvedést talán a világ mulandóságának érzése okozza, ugyanakkor ez része a teljes életnek. Azok az értékek, melyeket az ember hajszol a világban, bebizonyosodik hogy nem valóságos értékek, mert csak időről-időre okoznak örömet. A zen buddhizmus, olyan kis tanító történetecskékkel, versikékkel igyekszik elérni a megvilágosodást, amelyekben rengeteg abszurd dolog van és mulatságosak is sokszor. Tehát ezek egyáltalán nem idegenek egymástól!

– A Jaffa Kiadónál megjelent Laár pour l’art kötetedben lesújtó véleményt fogalmaztál meg mai politikusainkról. És a könyvet most újra kiadják. Minek vélhető a siker?

– Talán pont annak, hogy nem politizálok? Soha nem függtem az aktuális hatalomtól. Annyira figyelek a politikára, csak amennyire szükséges. Nem lehetek 100 százalékosan tájékozatlan. Magyarországon senki sem lehet az. De én nem akarok ebben a játszmában ítélkezni. Amennyire én látom, a politika nem boldogítja az embert. Csakúgy ahogy a pénz, a gazdagság sem. Bármelyik oldal kerül is hatalomra, mindenkiről kiderül, hogy főleg, és első sorban, a saját zsebe érdekli, bármilyen elvekkel kerül is a tűz köré. Annak biztos oka van, hogy Rados Richárd, a kiadó vezetője úgy vélte most érdemes újra kiadni a könyvet.

– Másik köteted A csőevő duhajka meséi most hangoskönyvben is megjelenik.

– Nagyon szeretem ezt a szürreális meseregényemet. Régi adósságomat róttam le önmagammal szemben ezzel, hogy amit 17-18 éves koromban kiagyaltam, abból írtam egy meseregényt. Ilyen kis képtelen állatkák szerepelnek benne, mint Puttonyfaló Minyóka, Szemlakó Rátkony, Csipaleső Pöhötmény.

Tulajdonképpen egy belső utazás története, amelynek során mindenki felfedezheti a saját lelki gazdagságát. Ebben a vegetáriánus étteremben üldögélve írtam meg több részét.

– Számtalan arcodat mutatod a közönségnek, a nézőknek, olvasóknak. A koncerteken nem az író, nem Besenyő Pista bácsi, vagy buddhista pap vagy, hanem zenész.

– Ez így együtt alkotja az egészet. A KFT-ben is megtalálható az irónia, olyan zenekar, amely nem fogyasztói igényt elégít ki, hanem azt foglaljuk dalokba, ahogy mi látjuk a világot. Van egy szellemi attitűd, amely a KFT zenekart jellemzi. Az együttes gondolkodásra késztet a szövegeivel. A gondolkodás, az önirónia, amit az együttes rendszeresen gyakorol, hasznos az embereknek.

– Hogyan tudnád megfogalmazni a sokat emlegetett abszurd lényegét?

– Az abszurd humor orrunk elé állítja azokat az ellentmondásokat, amiket életünk során tapasztalunk! Elsősorban a humor itt a cél, hogy az emberek jól érezzék magukat. A világ eleve abszurd, de nem vicces! Mondok egy példát! Volt egy Besenyő-monológ, ami aztán valóság lett. A B. Pista bácsi letartóztatta a színházi közönséget. Azt mondta, önök őrizetbe vannak véve, és gázálarcos jegyszedő nénik őrzik az épületet. Két hétre rá egy orosz színházban terroristák foglyul ejtették az embereket és elkezdték kivégezni őket.

– A zene mindig szerves része az életednek.

– Persze, hogy az! De hozzá kell tennem, hogy a kulturális viszonyok nem kedveznek az ilyesfajta, más-jellegű, nem tipikusan disco-popos megmozdulásoknak. A nagy öregektől kezdve a fiatalokig szinte minden zenész panaszkodik. A helyzet nem túl rózsás. Ma a zenélés – sok más művészi tevékenységhez hasonlóan – inkább kedvtelés, mint virágzó műfaj. A KFT zenekar működik, bár ritkásabban, mint a L’art pour l’art. Zenélni nagyon szeretek, és a körülmények ellenére is szívesen csinálom! Mi nem kaptunk támogatást soha sehonnan, így mindenért meg kellett és kell is küzdenünk. Bár valószínű, hogy ez a szabadságunkat is jelenti.

Annak idején az hozott össze bennünket, hogy olyan zenét szerettünk volna játszani, amely csak a miénk. Rájöttünk, hogy, tulajdonképpen röhögünk az önmagát túl komolyan vevő, patetikus és álszent rockzenén. Soha nem illettünk bele a hatalom által elvárt gondolati és zenei világba. Létrehoztuk az abszurd, ironikus KFT zenekart, és a hétköznapok groteszkségéből merítettünk sokat.