Pachmann Péter író lett

Mindig nagyon közel állt hozzá az irodalom. A szép kiejtését már diákként is díjazták, a legendás Kazinczy-versenyről a legfényesebb éremmel térhetett haza, a bölcsészkaron az angol mellett magyar nyelv és irodalom szakon szerzett diplomát. Különleges orgánumát televíziósként kamatoztatja, de a könyvek iránti rajongása is megmaradt számára, olyannyira, hogy nemcsak olvasni szeret, hanem írni is. A nézők immár őt is olvashatják, és olvassák is: első kötete olyan sikeres, hogy már íródik a színpadi változata is.

– Mindig az irodalom bűvöletében éltél, a bölcsészkaron rengeteget kellett olvasnod. Ma mennyi időd jut erre, és kik a kedvenc íróid?

– Annak idején a Kazinczy-versenyekre rendszeresen Kosztolányival, Adyval készültem. Ők maradtak a kedvencek, Ottlik Géza mellett. És persze Kundera, Hrabal, Vargas Llosa… Éjszakánként, ha tehetem, szakítok időt rájuk.

– Nemrég jelent meg első regényed, a Pilátust játszani. Mikor kezdted el írni, s mit jelent az, hogy ez egy multimédiás regény?

– Régóta bennem volt a történet. Mondhatni, évek óta. Ez talán látszik is rajta, mert jól kiforrott történetről van szó, meglehetősen érdekes fordulatokkal és csattanókkal. A Pilátust játszani multimédiás regény. Nemcsak könyv, hanem a könyvbe illesztett CD- és DVD-melléklet is fontos eleme a történetnek, a könyv internetes oldaláról, a www.pilatustjatszani.hu -ról nem is beszélve. Olvasod a regényt, és alkalmanként jelzi, hogy most állj, tedd be a DVD-t, nézz meg egy kisfilmet vagy éppen hallgass meg egy zenét. Itt, az NLC-n is van fóruma a regénynek, ahová már az első két hétben több mint száz hozzászólás érkezett. A szereplők motivációja úgy válik igazán érthetővé, ha ezeket a multimédiás eszközöket is használja az olvasó. Persze ha nincs rá lehetősége, akkor a könyv önmagában is teljes élményt nyújt. Csak hát azok a gesztusok, azok a zenei motívumok… Azok nagyon előnyére válnak a regénynek! Szerencsére jól fogadják, elképesztően sok visszajelzés jön, a weboldalra is, meg a munkahelyi e-mail címemre is.

– Sokat mesélsz a kisfiadnak, Balázsnak? Mit gondolsz, miért olvasnak ilyen keveset a gyerekek, s mit lehetne tenni azért, hogy ez a tendencia javuljon?

– Ha egy országban legalább húsz olyan televíziós csatorna van, amely kifejezetten gyerekeknek szól, akkor sajnos törvényszerű, hogy kialakul a függőség. Az a legnagyobb probléma, hogy a gyermekkorban oly fontos asszociációs készség nem alakul ki, hiszen a képzeletükben nem tud egyedi módon megjelenni valami, ha már egyszer egy rajzfilm vagy egy játékfilm megmutatja. Balázs egyelőre csak a rövid mesékre fogékony, de már látom, hogy nehéz dolgunk lesz, mert ő is imádja nézni a dolgokat, például a Micimackót vagy a Vukot. Hogy mit lehetne tenni? Talán szerencsésebb lenne, ha az anyaság és az apaság élménye a kevésbé kényelmes szülőknek adatnék meg. Szerencsére nálunk Balázs egyáltalán nem képernyőfüggő.

– Milyennek látod a mai magyar kortárs irodalmat?

– Kiválónak. Talán a kívülállás mint alkotói attitűd hozza remek formába íróinkat. Kívülállás – legyen szó a hatalomról, a divatirányzatokról, eleve a mindennapok sárdobálásáról. Persze én magam a hagyományos szépirodalom híve vagyok. A közönségirodalomról nem tudnék nyilatkozni, mert nem nagyon ismerem. De például Spiró, Esterházy vagy Nádas Péter lenyűgöz.

– Tizenegy éve vagy a Tényeknél, a hírműsoron kívül készítenél-e más műsort, s ha igen, milyet?

– Nem igazán, nem vagyok ripacs alkat. Persze egyszer-egyszer szívesen belebújok, szilveszterkor mondjuk, egy rocksztár bőrébe, mert mókás, nemcsak a műsor felvétele, hanem a felkészülés maga is. De amúgy a Tények egy kiváló brand, a legnézettebb hírműsor, ráadásul tizedik éve szerves részeként működöm, hol műsorvezetőként, hol külpolitikai tudósítóként… Jól megvagyok a bőrömben. Tulajdonképpen azon kevesek közé tartozom, akik végigjárták a – mondjuk úgy – szamárlétrát. Voltam segédbemondó, segédszerkesztő, segédriporter. Amikor én kezdtem, még 1992-ben, akkor, nekem legalábbis, két évet kellett várnom arra, hogy egyáltalán a nevemet kiírják egy összeállítás alá a képernyőre. Azt is csak azért, mert karácsony volt. Ma jönnek az újak, és már első nap követelik, hogy olyan riportot készíthessenek, amelyben ők maguk is láthatók a filmben. Nincs ezzel baj olyan értelemben, hogy agilisak, intenzívek, akarnak valamit, csak éppen a szakmai alázat hiányzik némelyikükből.

– Otthon mennyit tévéztek?

– Inkább csak a jó filmeket nézzük meg, meg a hírműsorokat, és én a focimeccseket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem tévézünk. Tévézünk, de keveset.

– Egyre többektől hallani, hogy már be sem kapcsolják a készüléket, mert mást sem lehet hallani, csak azt, hogy kirabolták, felrobbantották, elsikkasztották, és így tovább. Felvetődik a kérdés: a jó hír nem hír a médiában? Hová vezet ez az út?

– Nem az a kérdés, hogy jó hír vagy rossz hír, hanem hogy van-e hozzá kép, vagy nincs. Minthogy a televízió képes műfaj, van egy nagyon egyszerű szabály: az újság leírja, a rádió bemondja, a tévé pedig megmutatja. Szélsőséges esetről beszélek, de ha összedől egy híd, mondjuk, akkor a televízióban addig nem hír a tragédia, amíg meg nem tudjuk mutatni. Különben csak rádió maradunk, de akkor meg minek fizetünk annyit a sugárzásért… Ráadásul a néző is azért kapcsol hozzánk, mert látni akarja, nem azért, mert hallani. Tudom, vannak extrém esetek, amikor elkerülhetetlen, hogy illusztratív képek nélkül is elhangozzék a hír, de azon dolgozunk, hogy néhány perc alatt ne verbális, hanem képi információval is szolgáljunk a nézőknek. A jó hír nagyon szubjekív, és fura módon nem nézőbarát. Meg kellene kérdezni azokat, akik az úgynevezett jó híradót preferálják, hogy mondjuk egy harmincperces hírműsor hányadik percében kapcsolnának el, ha például csak olyan képeket látnának, hogy átadtak egy autópálya-szakaszt, hogy felépült egy kórház, vagy hogy az idén csökkent a dohányosok száma. Szerintem öt percig sem bírnák. Mert ezeken a képeken nem azt látnák, amin az elmúlt évtizedekben, hogy úgy mondjam, szocializálódtak…

– A tévézésen, az íráson és családon kívül mi az, amivel szívesen foglalkozol a hétköznapokban?

– Biciklizem a Duna-parton. Rockkoncertekre járok, külföldre is. A U2, az Oasis vagy az AC/DC nagy kedvenc.

– Ha nem lenne a tévé, mit dolgoznál a legszívesebben?

– Az a helyzet, hogy mióta az eszemet tudom, tévézni szerettem volna. Emlékszem, egy általános iskolai alsó tagozatos Ki mit tud?-on sportbemondót alakítottam. A tanárnő jelezte is, hogy ezt ne erőltessem. Pedig nem voltam rossz. Talán az volt a baja, hogy nem papírról olvastam a híreket, hanem fejből mondtam… Mindegy, érdekes, hogy mekkora felelősséggel vannak felruházva a pedagógusok, és az is, hogy ha neki hiszek, most valahol máshol dolgoznék, és valószínűleg boldogtalan lennék.

– Mielőtt megszületett a kisfiad, készítettél egy CD-t, amelyen neki meséltél. Nem gondolkodtál-e azon, hogy ezt másokkal is megoszd?

– Nem, ez csak a mienk.

– Még mindig tartod azt a szokásodat, hogy a születésnapod táján elmész egy asztrológushoz, aki megmondja, mi vár rád? Bejöttek eddig az ott hallottak? Mindig ugyanahhoz a személyhez mész?

– Persze. Minden működik és bejön. Részletekbe azért nem bocsátkoznék, mert a csillagjóslás ellenzői, azt hiszem, hülyének néznének és kirekesztenének. És hát egyelőre ők vannak többen.

– Tényleg megjósolták neked, hogy nagyon sikeres lesz a könyved, és még színpadi darabként is bemutatják?

– Igen, a siker pedig már el is jött. A színpadi produkción pedig éppen dolgozunk.

– Legendásan házasságpárti vagy. Mindenben inkább a hagyományos értékrendet követed?

– Igen, azt hiszem, számomra nem üres az ég, következésképp a hagyományok is fontosak, mert a legeslegvégén már úgysem a pénzünkbe vagy a munkahelyi sikereinkbe, csupán a hagyományokra épülő élményeinkbe tudunk majd kapaszkodni.