Hámori Gabriella szerelmei

– Rengeteget dolgozik mostanában.

– Ilyen az életem. Vagy munka, vagy szerelem.

– Ezek szerint magányos?

– Nem, szó sincs róla, csak távkapcsolatban élek, már két és fél éve. A kedvesem a horvátországi Splitben él. Amikor sok a munkám, nem tudunk eleget találkozni. De majd most!

– A határok nem nagyon befolyásolják a választásait. Most épp brazil filmesekkel forgatott. Szerelmes filmet. Mit kerestek Budapesten?

– Chico Buarque regényéből készítenek filmet, amelynek egy része nálunk játszódik. A szerző énekes, zeneszerző és szövegíró – hihetetlenül népszerű ember Brazíliában. Regényei, színdarabjai is bestsellerek. Az említett regény címe is ez: Budapest. A főszereplő beleszeret egy különös magyar lányba, és ideköltözik hozzá. Ez a lány lettem én.

– Hogy választották ki?

– Nyáron találkoztam Walter Carvalhóval, a rendezővel. Másként működött a kiválasztás, mint eddig bármikor. Semmilyen helyzetet nem kellett eljátszanom, azt kérte, hogy énekeljek, beszéljek. Az volt a feladatom, hogy legyek. Voltam. Aztán megkért, mondjak el egy verset. József Attilát mondtam. Persze magyarul. Nagyon jól éreztem magam, megszerettük egymást, éreztem, hogy „lesz bót”.

– A brazilok számára Budapest titokzatos hely?

– Egész Európa az. Nem csoda, hogy érdekesnek találják. Mások, mint mi. Mondok egy példát: Az utolsó forgatási nap végén megajándékozták a rendezőt. Minden elkezdett filmtekercs végéből le kell vágni egy darabot, valamilyen technikai okból. Ezt a több száz hulladék darabkát labdává gyúrták, lefestették brazil színekkel, és az egészet betették egy plexidobozba. Ezt adták át Walternek, aki könnyekig meghatódott. Abban a pillanatban a többi brazilnak is fényleni kezdett a szeme. Ott álltunk a Kodály köröndön, reggel hatkor, a síró brazil pasikkal, és mégsem volt nevetséges. Nem volt érzelgős, nem volt giccses sem. Benne volt, hogy összetartoznak, barátok, azt fejezte ki, hogy egyáltalán nem szégyellik egymás előtt, ami bennük zajlik. Eszükbe sem jut, hogy elfojtsanak bármit. A forgatás végén mondták, hogy várnak Rióban, mindegyikük hozzátette, hogy az ő otthona az enyém is, úgyhogy rengeteg otthonom van arrafelé. De figyelmeztettek, hogy náluk sokkal nyitottabbnak kell lenni. Az egész országuk a szabadságról szól, és furcsa volt számukra, hogy mi ilyen szemérmesen, bezárkózva, magunkat rejtegetve élünk.

– Mit szerettek Budapesten?

– Megpróbálták elkerülni a kliséket. Walter impresszionista módon dolgozott. Nagyon megfogta a házak színe. Állt a Köröndön, és órákig nézegetett egy okkersárga színű épületet. Leúsztattak a Dunán egy hatalmas Lenin-szobrot. Nekünk ez unalmas, rég volt a rendszerváltás, de számukra még mindig meghatározza az országot, minket. Az Andrássy utat is imádta a rendező. Az Írók boltjában forgattunk, ott görkorcsolyáztam a Nagymező utca és a Liszt Ferenc tér között. Nem tudom, milyennek látták a belvárost. Majd a filmből derül ki.

– Nemsokára bemutatnak egy magyar filmet is, amely Márai Sándor Eszter hagyatéka című kisregényéből készült. Ebben nem szerelmest játszik.

– A Márai-film egészen más volt. Sipos József rendezte, akit addig nem ismertem. Alapvetően producer. Az volt a trükkje, hogy összeválogatott egy hihetetlenül erős színészcsapatot: Cserhalmi, Törőcsik, Nagy-Kálózy, Eperjes, Udvaros, Simon Kornél, Kolovratnik Krisztián – ritkán készül ilyen film. Nem is erőltette az erőskezű direktor szerepét. Egymáshoz rendeződtek az atomok, részecskék, és kialakult a film. Márai tudományos pontossággal formálta meg a szereplők jellemét, a történések okát, hátterét. Csak el kellett játszanunk. Végre egy olyan csajt alakíthattam, aki hűvös és számító, mégis van igazsága. Van a forgatásról egy gyönyörű emlékem, amely hasonlít a szerelemhez.

– Titok?

– Nem, csak nehéz elmondani. Megpróbálom. Az első jelenetemben oda kellett mennem egy nőhöz, akit Törőcsik Mari játszott, és ránézni. Bementem, ránéztem. Gyűlölködve, mert úgy kellett, gyűlölködve és bűntudattal. Azt próbáltam megmutatni, hogy én akarom őt látni, hiszen ő nevelte fel az anyámat és az anyám nővérét is, de az anyám halála után engem eldobtak maguktól. Megfosztottak a biztonságtól. Ez a lány vádol, de közben éhezik a szeretetre. Ezt próbáltam elegyíteni, és amikor ránéztem Marira, ő megfogta a kezem, és azt mondta: „te jó színész vagy”. Így elmondva kicsit béna, de nekem nagyon fontos emlék. A keze melege. Törőcsik olyan, mint egy kaleidoszkóp. Ránézel, és mindig mást látsz, más csodát.

– Színház?

– Örkény István Színház. Úgy tűnik, rendeződik a helyzet, és működhetünk jövőre is. Nem volt biztos. Egyre-másra gyártjuk a bemutatókat, sehová se mennék innen. Most csináltunk egy pólót, a társulat fiú tagjainak képeivel. A Nyugat-est bemutatójára ajándékoztuk nekik. Lesz egy „I love Végvári”-s jelvényem, meg egy Gálffi László, Kossuth-díjas. Pogány Juditról is kértem egyet, ő a másik tündér, akit imádok. Ez a legújabb őrület a társulatban, jelvényeket gyártunk egymásról. Nagyon szeretjük egymást. Olyan, mintha az egész Örkény egy színész lenne. Kialakult a stílusunk, valami, ami meghatároz minket. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek nézeteltérések, olyankor mindenki ölre megy az igazáért. Megmondjuk, hogy mi van, soha nem fordulhat elő, hogy egymás háta mögött sutyorogjunk. A Nyugat előtt mutattuk be a Platonovot. És eljátszhatok egy monodrámát is Irmgard Keun nevű német írónő regényéből készült a címe: A műselyemlány.

– Izgató címe van.

– A könyv 1931-ben jelent meg, azonnal bestseller lett, minden nyelvre lefordították, magyarra is. Egy évvel később a nácik bezúzták. Ma kötelező olvasmány a német iskolákban. A történet egy lány hányattatásairól szól, az elején csipog, aztán egyre durvább sebeket kap a történelemtől és az élettől, egy csomó minden nem sikerül neki, és az egészben benne van az a döbbenetes folyamat, ahogy minden elromlik. Félelmetes, hogy ez a nő mennyire megérezte, mi történik az ő kis országával, Európájával, az emberiséggel. A fasiszták elől emigrált, Belgiumban, Hollandiában élt, negyvenötben tért vissza Németországba, álnéven. Mindenki azt hitte, meghalt, és ezt ő nem cáfolta. 1970-ben találta meg egy újságíró. Rengeteg interjú készült vele, nagy tisztelettel övezve halt meg, de még ma sem lehet tudni, hogy valójában mit is csinált huszonöt évig. Totálisan ellentmondó dolgokat mesélt az újságoknak. Igazi kalandornő volt.

– Ha jól tudom, hamarosan egy másik kalandorral is meg kell küzdenie.