D. Tóth Kriszta: Királylánylesen…

A gyereket este nyolc előtt néhány perccel kaptam vissza, csatakosan, kipirultan és boldogan. Olyan fáradt volt, hogy megfürdetni sem volt szívem. Épp csak lemostam róla a verejtéket, odaadtam neki a tejét, és bevittem a szobájába. Pizsamát nem volt hajlandó fölvenni, vissza kellett adnom rá a rózsaszínű blúzt, amelyet Szanditól örökölt tíz perccel azelőtt. Aludt, mire a feje elérte a párnát. Félálomban még valami olyasmit mormolt a karomban, hogy „póni” meg „babaház”. A legvégső, ájulás előtti utolsó szava pedig az volt: „Szandi.”

Lola rajong a királylányokért. Vagyis a nálánál néhány évvel, de legalábbis több hónappal idősebb, többnyire nyúlánk, Lolámnál úgy egy fejjel magasabb testalkattal és ideális esetben puha szőke hajjal rendelkező gyerekkisasszonyokért. Az egyik ilyen királylány Szandi, aki a nagypapa Kaposvár melletti házának szomszédságában lakik. Persze Szandi sem volt mindig királylány, pontosan emlékszem azokra a két-három évvel ezelőtti nyarakra, amikor Soma öcsémmel gilisztákat hordtak föl a kertből, nagyokat vágva egymás hátára a lépcsőn. Kifinomult királykisasszonyság úgy fél évvel ezelőtt lett belőle, nagyjából akkor, amikor Lolám fölismerte, hogy a világ tele van követendő hercegnőkkel, másolandó tündérekkel, szép rózsaszín babaházakkal meg pink marabutollas varázspálcákkal. Hogy honnan van benne ez a feltétlen királylányimádat, őszintén nem tudom. Hogy nem tőlünk, az egészen biztos. De amíg én jókat somolygok a jelenségen, addig az apja komolyan aggódik. Ő vagány, rollerezős, garázsépítős, autóversenyzős csajt akart nevelni a lányából. Olyat, aki, ha fellökik a játszótéren, jól helyre teszi a támadót. Ehelyett hirtelen, úgy, hogy észre sem vettük, lett egy nagybetűs LÁNYKÁNK, aki a világ összes Túró rudiját odaadná a négyéves Zsófi tündérjelmezéért.

Ó igen, Zsófi is egy uralkodónő. Igaz, ő barna hajú, de szép szoknyái vannak, állati jó babakonyhája, és több készlet tündérkoronája. Nem is hitt a mi királylányaspiráns Lolánk az ő kék szemeinek, amikor Zsófi göndör hajába rakta az egyiket, sajátjába a másikat, és kézen fogva behúzta magával a szülei hálószobájába. Szó nem nagyon hangzott el közöttük. Mindketten értettek a tündék hangtalan nyelvén. Pontosan tudták, hogy mi a teendő, ha egy vasárnap délelőttön az ember koronát visel és a kezében ezüst varázspálca van. Kérem szépen, föl kell mászni anya és apa franciaágyára, és pontosan a nagytükör előtt addig ugrálni, ameddig az emberből az utolsó szusz ki nem fogy. Erre a látványra még a tündér-királykisasszonyságot mint vágyott hivatást egyáltalán nem pártoló Alex is kénytelen volt elnevetni magát… Aztán persze meg kellett küzdenünk a tündevilág démonaival is, amikor elköszönvén vendéglátóinktól, Lolánk nem volt hajlandó levenni a fejéről a tiarát, Zsófitündér viszont nem volt hajlandó lemondani a kincséről. Megjegyzem, teljesen érthetően. Hiszen ki látott már olyan királylányt, aki egy másik királylány tollaival akar ékeskedni? Vegyen minden királylánynak saját tollat meg koronát a saját anyukája. Ez a tündeország első számú törvénye. A megoldás végül egy régi, rozzant, tollas korona lett, amelyet Zsófi az aranykorona helyett gyorsan Lolánk fejébe húzott, nehogy észrevegye, hogy már hullanak róla a rózsaszín csillámok. A lányomat nem érdeklik a hulló csillámok. Miért is érdekelnék, amikor hivatalosan is beléphetett a királylányok olyan nagyon irigyelt kasztjába.

Lola azóta a koronában alszik. A közértbe is tollas tiarában jön, vehemensen hadonászva a hozzá tartozó varázspálcával. Az apja meg csak fogja a fejét, és azt kérdezi tőlem, hol rontottuk el. Mondom neki, hogy nem hiszem, hogy bármit is elrontottunk volna. De látom, ahogy kétségbeesett szemei előtt lepereg az a – mondjuk – tíz év múlva játszódó jelenet, hogy ő Rolling Stones-koncertre akarja vinni a lányát, aki viszont Spice Girlst hallgatna. Az apai sopánkodásnak az vetett véget, amikor farsangkor megkérdeztük Lolát, hogy ki minek öltözzön be. „Daddy lila szamár.” Érdekes ötlet, de kivitelezhető. „Lola csúnya pók.” Meglepő, egyáltalán nem tündéres, és az apai reményeket a sírból visszahozó választás. „Mamma pedig… királylány!” Mit mondhattam volna erre…? Köszönöm, Lolám!