Egy párizsi luxusszálloda lakosztályában fogad, ott, ahol alig néhány hónapja Kylie Minogue-gal beszélgettem. Celine magas, vékony nő, erőteljes kisugárzással. Diszkréten elegáns, bézs nadrágkosztümöt visel, hozzáillő színű, combközépig érő csizmával, amely kiemeli hosszú lábait. Érdekes: bár egyidősek, mégis érettebbnek tűnik Kylie-nál. Az ausztrál énekesnő bájosan szexi volt, a szingli nő, aki minden férfinak akaratlanul is elcsavarja a fejét – ezzel szemben Celine-ből a dívák eleganciája és az édesanyák ereje sugárzik. Lassan, tagoltan, mégis szenvedélyesen, erőteljes gesztusokkal beszél, mintha most is színpadon lenne. Mégis, a színpadias kézmozdulatok, hangsúlyok, szünetek, egyáltalán nem hatnak megrendezettnek…
– Mindig ilyen erős és határozott volt?
– Nem – nevet a kissé pimasz kérdésen. – Bevallom, amikor nagyon fiatal voltam, lélekben mindig a fellegekben jártam… Tudja, észrevettem, hogy a legtöbb sztár, miközben kapaszkodik felfelé a ranglétrán, elszakad a világtól. Velem ez pont fordítva történt: az életemet álomvilágban kezdtem, majd, ahogy telt az idő, visszatértem ide, a földre. És szerencsére sikerült gyökeret eresztenem.
– Pedig nagycsaládba született, ennek fordítva kellett volna lennie, nem?
– De, igaza van. Tizennégyen voltunk testvérek! Édesapám favágó volt, a két keze munkájával tartott el mindannyiunkat. Képzelheti, szegénységben, de boldogságban éltünk. Nagy lakomák nálunk sosem voltak, de rájöttünk a konyha alternatív használatára: itt zenéltünk és énekeltünk mindig, a tűzhely mellett. A mai napig ezt tesszük, amikor hazamegyek.
– Már akkor is kitűnt a hangja a többiek közül?
– Azt mesélték. A fiúk állítólag már négyéves koromban felpakoltak a konyhaasztal tetejére, és rám parancsoltak, hogy énekeljek.
– De végül nem ők fedezték fel…
– René Angelilnek hívták. Én tizenkét éves voltam, ő harminc. Meghallott énekelni, és beleszeretett a hangomba. Aztán jelzáloghitelt vett fel a házára, hogy ki tudja adni a lemezemet. A menedzserem lett, a második apám.
| Egyenlőre még hárman vannak – férjével és kisfiával a New day has come… című Las Vegas-i szuperprodukció utolsó előadásán |
– Majd a férje…
– Az még odébb volt! Persze már kamaszlányként is fülig szerelmes voltam belé… – kacsint rám -, de ő akkor még nem tekintett úgy rám, mint egy nőre. Már húszéves is elmúltam, amikor először megcsókoltuk egymást. Aznap nyertem meg az Eurovíziós Dalfesztivált. Akkor indult el a nemzetközi karrierem.
– Évekig titokban tartották a kapcsolatukat, miért?
– Féltünk, hogy megszólnak minket. Tudtuk, hogy az igaz szerelemnek nem lehet, és nem is szabad ellenállni, de a köztünk lévő tizennyolc év nem szokványos… Utólag persze kiderült, hogy fölösleges volt az aggodalom. Amikor nyilvánosságra hoztuk a kapcsolatunkat, a környezetünk, a rajongóim és a lapok egyaránt velünk örültek.
– Hány éve házasok?
– Már tizennégy! Szeretnénk legalább megduplázni. René néhány éve megbetegedett (daganata volt – a szerző), de leküzdöttük. Most már nem lehet semmi baj.
– A fia tegnapelőtt ünnepelte a hetedik születésnapját…
– Utánanézett? – csillan fel a szeme. – Igen, már nagyfiú, igazi kis macsó!
– Hogy ünnepeltek?
– Elmentünk a természettudományi múzeumba, ahol hangyákat, pókokat, kígyókat néztünk. Aztán elmentünk pizzázni – a fiam kedvence -, és átadtuk az ajándékokat. Mindenki együtt volt: anyu, apu, a nagymama, az unokatesók!
– Melyik ajándéknak örült a legjobban?
– René legidősebb fia, Patrick adott neki egy MP3-zenelejátszót, amelyre felvett húsz rockszámot – a fiam imádja a kemény rockot.
– Ilyen messze esett az alma a fájától?
– Ó, igen, a fiam igazi rocker. ! Még a haját sem szabad levágnunk!
– És az elő sem fordulhat, hogy anyu dalai is rákerüljenek a lejátszóra, vagy erre semmi esély?
– Előfordulhat, bár rendesen szűri anyu munkásságát… Mondjuk, azt mondta, hogy az új lemezem, a Taking Chances tetszik neki. És azt is tudom, hogy szerette a Las Vegasi show-t is!
– Amikor elvállalta, hogy éveken keresztül, heti öt alkalommal fellép Las Vegasban, a szakmában sokan temetni akarták. Azt mondták, Las Vegasba csak a letűnt csillagok szerződnek le.
– A döntésemnek egyszerű oka volt: stabil környezetet akartam teremteni a családomnak. Miután Renével összeházasodunk, hat évig próbálkoztunk a gyermeknemzéssel, de nem voltunk szerencsések. Aztán segítséget kértünk – ennek lett az eredménye René Charles. Amikor megszületett, teljesen megváltozott az életem: ő lett a legeslegfontosabb, csak az ő érdekeit néztem. Tudtam, hogy egy csecsemőnek otthonra van szüksége. Egy olyan helyre, ahol apu és anyu is fix munkaidőben dolgozik, ahol ráérnek, ahol tudja, hol a tej, hol vannak a játékai, és ahol egyedül lehet hagyni a nagyszobában anélkül, hogy attól félnék, hogy magára ránt valamit.
– Akkor hogy jön most a világ körüli turné?
– Az egész családot viszem! Az édesanyámat is, aki nemrég betöltötte a nyolcvanat, és ez talán az utolsó alkalom arra, hogy megmutassam neki a világot. (A hozzánk legközelebbi koncert Bécsben lesz, július elsején – a szerző.)
| Legújabb parfümjének bemutató partiján |
– Nem fél, hogy túlságosan kiteszi szeretteit a paparazzóknak, a rajongóknak?
– Az emberek alapvetően nagyon rendesek és megértőek. Ha valahova megérkezünk, és sikongatva várnak, tudom, hogy csak annyit kell tennem, hogy szólok nekik: „Ígérem, mindenkinek adok autogramot, és mindenkivel készítek közös fotót. De kérem, ne kiabáljanak, mert nem szeretném, ha a kisfiam megijedne.” Az emberek pedig hallgatnak a józan szóra.
– Nem vágyik rá, hogy több gyermeke legyen?
– Dehogynem! Persze Renével nem fogjuk úgy „gyártani” a gyerekeket, mint ahogy a szüleim tették – kacag -, de biztosan próbálkozunk még. Nem érdekel, hogy elmúltam negyven, nem érdekel, hogy René a hatvanhoz közelít – amint vége a turnénak, ismét megpróbáljuk.
– A lemezei mellett a parfümkollekciója is sikeres. Ön beleszól az illatok készítésébe, vagy csak nevét adja?
– Csak úgy vagyok hajlandó együttműködni a parfümgyártókkal, ha közösen tervezzük az illatokat, ha benne van az egyéniségem. A legújabb, a Sensational is ragyogó példa erre. Meséltem, hogy az édesapám favágó volt. Azért érezhetik minden egyes parfümömben a fás illatokat, mert ezek azok az illatok, amelyek a legjobban megnyugtatnak. Aztán ott a pézsma. Ez az illat remekül visszaadja azt az erőteljes egyéniséget, amelynek magamat tartom. A pézsma a bennem rejlő férfiasság. Szükségem van rá, hogy a parfümömben erő legyen. Nem lehet könnyed, lebegő, jelezze, hogy két lábbal állok a földön.
– Mennyire ismeri magát… Ön szerint mit gondolna a fiatal, álmodozó Celine, ha most látná?
– Jó kérdés… – gondolkodik el. – Azt hiszem, büszke lenne rám, mert alapvetően elértem azt, amire ő vágyott. Van egy csodálatos családom, és még mindig az a munkám, amit a legjobban szeretek.
