Exkluzív interjú Celine Dionnal

Kertész Gábor | 2008. Április 23.
Celine Dion munkatársai előre figyelmeztettek, hogy a kanadai énekesnő imád beszélni. "Figyeld meg: jókedvű, mosolygós, és annyit beszél, hogy le sem lehet lőni. Ha már nagyon elkalandozik, nyugodtan vágj a szavába! Ne aggódj, nem fog megsértődni!" – szólt az őt már jól ismerő kollégák tanácsa. Én persze bolond lettem volna hallgatni rájuk. Beszélgessünk csak! Végül is nem találkozunk olyan gyakran…

Egy párizsi luxusszálloda lakosztályában fogad, ott, ahol alig néhány hónapja Kylie Minogue-gal beszélgettem. Celine magas, vékony nő, erőteljes kisugárzással. Diszkréten elegáns, bézs nadrágkosztümöt visel, hozzáillő színű, combközépig érő csizmával, amely kiemeli hosszú lábait. Érdekes: bár egyidősek, mégis érettebbnek tűnik Kylie-nál. Az ausztrál énekesnő bájosan szexi volt, a szingli nő, aki minden férfinak akaratlanul is elcsavarja a fejét – ezzel szemben Celine-ből a dívák eleganciája és az édesanyák ereje sugárzik. Lassan, tagoltan, mégis szenvedélyesen, erőteljes gesztusokkal beszél, mintha most is színpadon lenne. Mégis, a színpadias kézmozdulatok, hangsúlyok, szünetek, egyáltalán nem hatnak megrendezettnek…

– Mindig ilyen erős és határozott volt?

– Nem – nevet a kissé pimasz kérdésen. – Bevallom, amikor nagyon fiatal voltam, lélekben mindig a fellegekben jártam… Tudja, észrevettem, hogy a legtöbb sztár, miközben kapaszkodik felfelé a ranglétrán, elszakad a világtól. Velem ez pont fordítva történt: az életemet álomvilágban kezdtem, majd, ahogy telt az idő, visszatértem ide, a földre. És szerencsére sikerült gyökeret eresztenem.

Pedig nagycsaládba született, ennek fordítva kellett volna lennie, nem?

– De, igaza van. Tizennégyen voltunk testvérek! Édesapám favágó volt, a két keze munkájával tartott el mindannyiunkat. Képzelheti, szegénységben, de boldogságban éltünk. Nagy lakomák nálunk sosem voltak, de rájöttünk a konyha alternatív használatára: itt zenéltünk és énekeltünk mindig, a tűzhely mellett. A mai napig ezt tesszük, amikor hazamegyek.

– Már akkor is kitűnt a hangja a többiek közül?

– Azt mesélték. A fiúk állítólag már négyéves koromban felpakoltak a konyhaasztal tetejére, és rám parancsoltak, hogy énekeljek.

– De végül nem ők fedezték fel…

– René Angelilnek hívták. Én tizenkét éves voltam, ő harminc. Meghallott énekelni, és beleszeretett a hangomba. Aztán jelzáloghitelt vett fel a házára, hogy ki tudja adni a lemezemet. A menedzserem lett, a második apám.

 

Egyenlőre még hárman vannak – férjével és
kisfiával a New day has come… című
Las Vegas-i szuperprodukció utolsó
előadásán

– Majd a férje…

– Az még odébb volt! Persze már kamaszlányként is fülig szerelmes voltam belé… – kacsint rám -, de ő akkor még nem tekintett úgy rám, mint egy nőre. Már húszéves is elmúltam, amikor először megcsókoltuk egymást. Aznap nyertem meg az Eurovíziós Dalfesztivált. Akkor indult el a nemzetközi karrierem.

– Évekig titokban tartották a kapcsolatukat, miért?

– Féltünk, hogy megszólnak minket. Tudtuk, hogy az igaz szerelemnek nem lehet, és nem is szabad ellenállni, de a köztünk lévő tizennyolc év nem szokványos… Utólag persze kiderült, hogy fölösleges volt az aggodalom. Amikor nyilvánosságra hoztuk a kapcsolatunkat, a környezetünk, a rajongóim és a lapok egyaránt velünk örültek.

– Hány éve házasok?

– Már tizennégy! Szeretnénk legalább megduplázni. René néhány éve megbetegedett (daganata volt – a szerző), de leküzdöttük. Most már nem lehet semmi baj.

– A fia tegnapelőtt ünnepelte a hetedik születésnapját…

– Utánanézett? – csillan fel a szeme. – Igen, már nagyfiú, igazi kis macsó!

– Hogy ünnepeltek?

– Elmentünk a természettudományi múzeumba, ahol hangyákat, pókokat, kígyókat néztünk. Aztán elmentünk pizzázni – a fiam kedvence -, és átadtuk az ajándékokat. Mindenki együtt volt: anyu, apu, a nagymama, az unokatesók!

– Melyik ajándéknak örült a legjobban?

– René legidősebb fia, Patrick adott neki egy MP3-zenelejátszót, amelyre felvett húsz rockszámot – a fiam imádja a kemény rockot.

– Ilyen messze esett az alma a fájától?

Ó, igen, a fiam igazi rocker. ! Még a haját sem szabad levágnunk!

És az elő sem fordulhat, hogy anyu dalai is rákerüljenek a lejátszóra, vagy erre semmi esély?

– Előfordulhat, bár rendesen szűri anyu munkásságát… Mondjuk, azt mondta, hogy az új lemezem, a Taking Chances tetszik neki. És azt is tudom, hogy szerette a Las Vegasi show-t is!

– Amikor elvállalta, hogy éveken keresztül, heti öt alkalommal fellép Las Vegasban, a szakmában sokan temetni akarták. Azt mondták, Las Vegasba csak a letűnt csillagok szerződnek le.

A döntésemnek egyszerű oka volt: stabil környezetet akartam teremteni a családomnak. Miután Renével összeházasodunk, hat évig próbálkoztunk a gyermeknemzéssel, de nem voltunk szerencsések. Aztán segítséget kértünk – ennek lett az eredménye René Charles. Amikor megszületett, teljesen megváltozott az életem: ő lett a legeslegfontosabb, csak az ő érdekeit néztem. Tudtam, hogy egy csecsemőnek otthonra van szüksége. Egy olyan helyre, ahol apu és anyu is fix munkaidőben dolgozik, ahol ráérnek, ahol tudja, hol a tej, hol vannak a játékai, és ahol egyedül lehet hagyni a nagyszobában anélkül, hogy attól félnék, hogy magára ránt valamit.

– Akkor hogy jön most a világ körüli turné?

– Az egész családot viszem! Az édesanyámat is, aki nemrég betöltötte a nyolcvanat, és ez talán az utolsó alkalom arra, hogy megmutassam neki a világot. (A hozzánk legközelebbi koncert Bécsben lesz, július elsején – a szerző.)

Legújabb parfümjének bemutató partiján

 

Nem fél, hogy túlságosan kiteszi szeretteit a paparazzóknak, a rajongóknak?

– Az emberek alapvetően nagyon rendesek és megértőek. Ha valahova megérkezünk, és sikongatva várnak, tudom, hogy csak annyit kell tennem, hogy szólok nekik: „Ígérem, mindenkinek adok autogramot, és mindenkivel készítek közös fotót. De kérem, ne kiabáljanak, mert nem szeretném, ha a kisfiam megijedne.” Az emberek pedig hallgatnak a józan szóra.

– Nem vágyik rá, hogy több gyermeke legyen?

– Dehogynem! Persze Renével nem fogjuk úgy „gyártani” a gyerekeket, mint ahogy a szüleim tették – kacag -, de biztosan próbálkozunk még. Nem érdekel, hogy elmúltam negyven, nem érdekel, hogy René a hatvanhoz közelít – amint vége a turnénak, ismét megpróbáljuk.

– A lemezei mellett a parfümkollekciója is sikeres. Ön beleszól az illatok készítésébe, vagy csak nevét adja?

– Csak úgy vagyok hajlandó együttműködni a parfümgyártókkal, ha közösen tervezzük az illatokat, ha benne van az egyéniségem. A legújabb, a Sensational is ragyogó példa erre. Meséltem, hogy az édesapám favágó volt. Azért érezhetik minden egyes parfümömben a fás illatokat, mert ezek azok az illatok, amelyek a legjobban megnyugtatnak. Aztán ott a pézsma. Ez az illat remekül visszaadja azt az erőteljes egyéniséget, amelynek magamat tartom. A pézsma a bennem rejlő férfiasság. Szükségem van rá, hogy a parfümömben erő legyen. Nem lehet könnyed, lebegő, jelezze, hogy két lábbal állok a földön.

– Mennyire ismeri magát… Ön szerint mit gondolna a fiatal, álmodozó Celine, ha most látná?

– Jó kérdés… – gondolkodik el. – Azt hiszem, büszke lenne rám, mert alapvetően elértem azt, amire ő vágyott. Van egy csodálatos családom, és még mindig az a munkám, amit a legjobban szeretek.

Még több az e heti Nők Lapjából:

Más világ – más tanítási módszerek »
Mobbing: a munkahelyi pszichoterror »
A böjt több, mint koplalás »
Csonka András kirándulni vitt egy osztályt »
Pizza! Ahogyan a futár sosem hozza… »
D. Tóth Kriszta: Vészhelyzet a reptéren »

 

Exit mobile version