Rapid-randi Luís Figoval

Amikor Figo annak idején a „Barcától” átigazolt a Real Madridhoz, sok szurkolót meglepett. Nemrégiben ismét egy meglepő leigazoláshoz adta a beleegyezését: a Szentkirályi Ásványvíz reklámkampányának arca lett. A nemzetközi piacon is hódító magyar ásványvízből küldtek neki néhány kartonnal, és állítólag annyira ízlett a családnak az ital, hogy Figo elfogadta a felkérést: a Szentkirályi reklámfilmjében kék kezeslábasba öltözött, hogy focizzon egyet az üzem gépsorai közt. A hajnali kettőig tartó, majd reggel héttől folytatódó forgatáson bemutatta a legszebb kacsintást, amelyre csak egy férfi képes egy szép nőt látván, majd utolsó erejével beült a nagy fekete Mercedesbe, hogy Ferihegyre hajtson, és különgépével még elérje az Inter délutáni edzését. Itt, a 190-nel robogó autóban kaptunk lehetőséget arra, hogy elkészíthessük vele az interjút.

Ha nem focista, művészettörténész volna

A gyerekkoráról faggatom, hogy mennyire volt az egyértelmű, hogy a tehetségesen focizgató kissrácból profi lesz. Figo nem az a nagydumás, locsogós típus, azt azonnal látni. Udvariasan, kimérten válaszolgat. Az irányító középpályás játékos az interjúban sem tagadja meg önmagát. Mindjárt az elején tisztázza, tíz percem van, nagyon fáradt, és pihenni szeretne az úton. Fekete, áthatolhatatlan napszemüvegét egy pillanatra sem veszi le.

– Nem akartam én profi játékos lenni, hiszen olyan fiatal voltam még – feleli a kérdésemre. – Fogalmam sem volt arról, mi leszek. Egyszerűen játszottam, mert szenvedélyem volt a foci. És tanultam, amennyit tudtam, mert nem lehetett tudni, a foci mennyire lesz majd komoly az életemben. De aztán egy idő után választanom kellett, mert nem lehetett mindkettőt teljes odaadással csinálni. Ám most is az a helyzet, hogy nem a foci az egyetlen értékes dolog az életemben.

– Hanem?

– Elsősorban a családom, ami a legfontosabb: az egyensúlyt, a boldogságot adja. De minden egyebet is szeretek, amit a többi „normális” ember: moziba járni, zenét hallgatni, utazni, nagyon érdekel a képzőművészet. Ha nem a foci mellett maradok, művészettörténész lettem volna.

– Úgy tudom, Picasso és Goya a kedvence. Van netán egy kisebb gyűjteménye műalkotásokból?

– Én sosem beszélek arról, mim van, és mit szeretnék, hogy legyen. Maradjunk abban, hogy szeretem a művészetet.

– Említette, hogy nagyon fontos a családja. A családjának is fontos a foci? Van otthon a kertjében egy kis füves tér, ahol rugdossa a labdát a három lányával?

– Igen, de nem Milánóban, mert itt egy lakásban lakunk, hanem Madridban. Van egy kertünk, ahol szoktunk nagyokat hancúrozni.

– A lányai is szeretik a focit?

– Persze, tudják, hogy ez nekem mennyire fontos, és megnézik néha a meccseket is, de túl kicsik még ahhoz, hogy igazán értsék és értékeljék a futballt.

– Mit gondol a női fociról?

– Elismerem a női futballt, de korántsem olyan meghatározó része a sportéletnek, mint a férfi foci.

– Mert hát nincs is akkora pénz benne.

– Pénzt abba tesznek bele, amiről látszik, hogy igazán érdekli az embereket. Például Amerikában közel sem olyan népszerű a futball, mint Európában.

– Hogyan találkozott a feleségével? Véletlenül találtak egymásra, és első látásra szerelem volt?

– Nem teljesen véletlenül: a baráti körünkben egyszer csak összeértek a szálak. Aztán újra találkoztunk, és egymásba szerettünk.

– Ő igazi északi szőke szépség, ön pedig mediterrán típus – melyikükre hasonlítanak a lányok?

– Van, amiben rám, van, amiben az édesanyjukra. De mindegyik nagyon szép!

– Ott él a divat fővárosában, Milánóban. Érdekli a divat, szokott eljárni vásárolgatni?

– Érdekel, de nem vagyok divatőrült. Az a lényeg számomra, hogy kényelmesen érezzem magam abban a ruhában, amit hordok. Nem akarok mindig nagyon trendi lenni, az a lényeg, hogy az embernek legyen saját stílusa. Jézus!!! – hátradől, elszürkül az arca.

Megfordulok. Én a vezető mellett ülve, hátrafelé nézve nem látom, amit ő. Egy folyamatosan szirénázó, időnként tülkölő rendőrautót követünk konvojban, és a magyar autós bizony nyakas fajta, nemigen szeret letérni. Úgy haladunk 190-es átlagsebességgel, hogy a rendőrautó előttünk takarítgat. És ez nem teljesen konfliktusmentes. Kis szünetet tartunk, ameddig összeszedi magát. Próbálok valami gyomorlazító kérdést találni:

– És enni mit szeret? Elmondta a sajtótájékoztatón is, hogy egy sportoló számára létfontosságú, hogy mit eszik, mit iszik. Van olyan konyha, amelynek különösen nagy híve?

– Nincs. És nem tartok semmilyen különleges diétát sem. Szeretem a halat, a húst, a kagylót, de nem rajongok például a szószokért.

„Meghaltam!”

Elmesélem neki a magyar válogatott 1986-os letaglózó vereségét a mexikói világbajnokságon, amit aztán azzal igyekezett mentegetni a vezetés, hogy nem a futballtudással volt baj, hanem a táplálási stratégiával: a játékosokat folyton tésztával etették, és ettől állítólag elnehezültek és lelassultak.

Nem nagyon érti a sajátságos magyar humort a történetben. Nem is könnyű érteni ezt egy mediterrán profinak, aki naponta eszik „pastát”.

– Mi is eszünk meccs előtt tésztát is, rizst is, meg minden egyebet: csirkemellet, bármit. Nincs szükség semmilyen különös „meccs előtti” étrendre.

– Sokat találgatja a sajtó, vajon milyen jövőt választ, ha majd abbahagyja a futballt. Sokan éttermet nyitnak, mások edzőnek állnak be valamelyik futballklubhoz. Gondolkodik már ilyesmin?

– Nem. Szerződésem van az Interrel, és ez kijelöli az életem kereteit. Nem gondolkodom azon, mi lesz tíz év múlva. Nyilván a családomnak fogok élni, az alapítványommal és a befektetéseimmel foglalkozom majd.

– És hol? Az a hír járja, Londonban vásárolt házat.

– Ez nem felel meg a valóságnak. Leginkább Madridban tudom elképzelni az életemet.

Udvariasan mosolyog, van-e még kérdésem, és megkönnyebbülve hátradől, amikor kikapcsolom a diktafont. A reptérig már nem szólunk egymáshoz, aludni próbál.

– Meghaltam – feleli vendéglátói kérdésére, amikor kiszáll az autóból. Mosolyogva a kezét nyújtja, és elbúcsúzik tőlem. – Jót beszélgettünk.

Két óra múlva edzőcipőt húz, és végre azt csinálhatja, amit igazán szeret.

Pedig az a kacsintás…! És a nézése…! Nem tudja ezt akárki így. Ha egyszer kiöregszik a fociból, talán látjuk még a filmvásznon. Egyelőre nem tör filmszínészi babérokra, de hosszú az élet…