Gundel Takács Gábor hüvelykujj-sztár volt

Én pedig gondterhelten nézek rá, hiszen már tudom, hogy le kell írnom miatta azt a nemszeretem szót, amelyet évek óta kerülök. Igen leírom: Gundel Takács Gábor a sikerei ellenére sem lett „trendi”, nem is akar annak látszani…

Nem ismertem korábban, legfeljebb képernyőn és öles plakátokon láttam. (Emlékeznek, hogy kitapétázták a fővárost az általa vezetett Az örökös című vetélkedő indulásakor?) És épp most ért véget A Társulat című, remekül kitalált tévéműsor is, amelyet Gábor vezetett, a fél ország nézett (a másik fele meg lelkesen szavazott…). Ehhez képest egy barátságos, póztalan férfi ül velem szemben. Semmi nagyképűség, magamutogatás… – Sikeres tévés exhibicionizmus nélkül? A fene se érti ezt – mondom csöndesen, míg a kávémat kavargatom.

– Bennem is van, biztosan – közel húsz éve televíziózom… –, de hogy hol, azt nem tudom – mondja nevetve, majd elkomolyodik. – A kérdése egyébként jogos, a szakmánk lényegét érinti. Számtalan példát tudok arra, hogy a túlzott magamutogatási vágy függőséget okoz. Ha egy „függő” időlegesen vagy örökre lekerül a képernyőről, tönkremegy. Épp ezért mondom, hogy észnél kell lennünk, mert az ismertség csapda! Nem érdem, hogy megismer a zöldséges, hiszen mi „láthatóak” vagyunk! Miközben van egy csomó olyan ember, aki különb nálunk, többet tanult, többet tud, de nem „látszik”. Ha a televízió hetente közvetítene szívműtétet, akkor a sebész, az altatóorvos, az asszisztens meg a nővérke kerülne a címlapokra. Azt már csak csöndesen kérdezem: az én (szeretett!) munkám, a rám háruló felelősség vajon összehasonlítható-e egy szívsebész tevékenységével, aki naponta próbál életeket menteni?! Ráadásul az ismertség és az elismertség között nagy a különbség. Most ismert vagyok (kellemes állapot), de hogy elismert-e? Szeretnék azt lenni, ám a választ csak a nézők tudják.

– A Társulat fiatal énekesei elismertté akartak válni, hiszen csak a legjobbak kaphattak szerepet.

– Épp ezért éreztem magam remekül közöttük. Nagyon közel áll hozzám a színház! Érettségi után, egészen huszonnégy éves koromig kísérleteztem azzal, hogy bejussak a színművészetire (közben lelkesen játszottam amatőr társulatokban, voltam újságkihordó, ács, ügyelő…). Csak akkor adtam fel, amikor azt hallottam magamról, hogy „ügyes” színész lennék. Megérti, hogy ez a jelző lehervasztott? Nos, A Társulatban nem ügyes, hanem színpadra termett fiatalok versengtek, ráadásul televíziós műsorként is izgalmasnak tartottam: nemcsak kijött valaki, majd elénekelte a magáét, hanem feszültség volt körülöttük, és különleges helyzetek adódtak. Nem beszélve arról, hogy élvezetet jelentett olyan zsűri mellett műsort vezetni, amelyben figyelhettem Alföldi Robit, Szulák Andreát, Kocsák Tibort…

– Tényleg adódtak különleges helyzetek, amelyeket ön igazi pókerarccal kezelt.

– Ildikó, van nekem pókerarcom?

– Hogyne! Eszembe jut, hogy a Réka-szerepért folytatott küzdelem során – a zsűri többségének szavazatával szemben – Szikora János, a júniusi előadás leendő rendezője, egy másik lány mellett döntött. Rajtam biztosan látszott volna legalább a meglepetés…

– Aha, értem már a pókerarcot! Nézze, én tisztában vagyok azzal, hogy mi a dolga egy műsorvezetőnek: a leglényegesebb tán az, hogy legyen felkészült, és ne tartsa magát fontosabbnak a szerepénél! Egy pillanatra se higgye magát zsűrinek… Abban a tényleg nehéz helyzetben – amelyből botrány is kerekedhetett volna… – én másodszor is rákérdeztem: mi a zsűri végleges döntése? Igen, ehhez önfegyelem kellett és a szakmai előéletem… Tudja, miért indult szerencsésen a pályafutásom? Mert a legparányibb pontként (ügyelőként) kezdtem, utána pedig hüvelykujj-sztár lettem.

– Micsoda?

– Olyan, aki kérdez, tartja a mikrofont, és a képernyőre csak a hüvelykujja lóg be… Amikor másfél év múlva rájöttek, hogy ez a gyerek nem teljesen hülye, beültettek a stúdióba, egy keddi Telesportba, ahol nem volt mit elrontani. „Nem kell semmi extrát csinálnod, és egyelőre tartsd meg magadnak a véleményedet, mert az senkit sem érdekel, hogyan vélekedik Fityfalaty Jóska! Hogy mit gondol Vitray, az már érdekes…” Szóval korán megtanultam: a véleményalkotás jogát ki kell vívni, meg kell szolgálni. Jót tett, hogy végigjártam a szamárlétrát! (Ez más pályákon sem ártana. Az építészmérnök-jelölt dolgozhatna egy ideig kőműves mellett, hogy átlássa a folyamatot, ismerje meg a lentet, a fentet!) Mire bekerültem a stúdióba, tudtam, hogy miért fontos a kábeles, a világosító, a hangosító meg az operatőr, és azt is, hogy mennyit köszönhetek nekik. Olyan ez, mint az autóverseny. Hiába vagyok Schumacher, ha Trabantba ültetnek be… Szóval kell a csapat!

– Van még csapat?

– Egyrészt a sportban volt, van és lesz. Ezt nemcsak magamon érzem, aki sokáig kézilabdáztam, hanem a gyerekeimen is látom: óriási a jelentősége annak, ha valaki megszokja a csapatjátékot. Alkalmazkodás, kudarctűrés, a siker feldolgozása… És minden ellenkező híresztelés ellenére: akadnak még munkahelyi csapatok is! Viszont alig-alig vannak szakmai műhelyek, ahol a kezdők „felnevelődhetnek”. Ha „csak úgy” beültetnek egy szép lányt (jóképű fiút) a stúdióba – gyakorta megesik –, és ő megbukik, az nem a fiatal kudarca, hanem azé, aki ilyen helyzetbe hozta őt.

– A csapaton kívül mi kell még ahhoz, hogy ezt a szakmát komolyabb sérülések nélkül lehessen túlélni?

– Háttér! Bár erre minden embernek szüksége lenne… Családi háttér kell, ami nekem megadatott. Mi nagyon jól összeillünk feleségemmel. Ő két lábbal áll a földön (Bika), összetartja a háromgyerekes családunkat, szerencsére „civil” – fogorvos –, én viszont a Szűz jegyében születtem, álmodozásra hajlamos, feledékeny, humán érdeklődésű pali vagyok. Közben az alapértékekről, az erkölcsi kérdésekről, a gyereknevelésről azonos a felfogásunk. És mi nagyon sokat beszélgetünk! Például, ha A Társulat felvételei után hazaértem éjfél körül, akkor midig leültünk, kinyitottunk egy palack bort, és kitárgyaltunk mindent. Ez nagyon kell!

– Nincs veszekedés azért, mert kevés az ideje a munkái miatt?

 
Sztár.lap.hu
Tv.lap.hu
Celeb.lap.hu