Gundel Takács Gábor hüvelykujj-sztár volt

V. Kulcsár Ildikó | 2008. Május 21.
Amikor megérkezem, már a kávézó előtt áll. Mosolyogva üdvözlik a pincérnők, ő udvariasan köszönget, de nem bókol, nem adja elő, hogy: hé, lányok, leszállt közétek az ismert tévés!

Én pedig gondterhelten nézek rá, hiszen már tudom, hogy le kell írnom miatta azt a nemszeretem szót, amelyet évek óta kerülök. Igen leírom: Gundel Takács Gábor a sikerei ellenére sem lett „trendi”, nem is akar annak látszani…

Nem ismertem korábban, legfeljebb képernyőn és öles plakátokon láttam. (Emlékeznek, hogy kitapétázták a fővárost az általa vezetett Az örökös című vetélkedő indulásakor?) És épp most ért véget A Társulat című, remekül kitalált tévéműsor is, amelyet Gábor vezetett, a fél ország nézett (a másik fele meg lelkesen szavazott…). Ehhez képest egy barátságos, póztalan férfi ül velem szemben. Semmi nagyképűség, magamutogatás… – Sikeres tévés exhibicionizmus nélkül? A fene se érti ezt – mondom csöndesen, míg a kávémat kavargatom.

– Bennem is van, biztosan – közel húsz éve televíziózom… –, de hogy hol, azt nem tudom – mondja nevetve, majd elkomolyodik. – A kérdése egyébként jogos, a szakmánk lényegét érinti. Számtalan példát tudok arra, hogy a túlzott magamutogatási vágy függőséget okoz. Ha egy „függő” időlegesen vagy örökre lekerül a képernyőről, tönkremegy. Épp ezért mondom, hogy észnél kell lennünk, mert az ismertség csapda! Nem érdem, hogy megismer a zöldséges, hiszen mi „láthatóak” vagyunk! Miközben van egy csomó olyan ember, aki különb nálunk, többet tanult, többet tud, de nem „látszik”. Ha a televízió hetente közvetítene szívműtétet, akkor a sebész, az altatóorvos, az asszisztens meg a nővérke kerülne a címlapokra. Azt már csak csöndesen kérdezem: az én (szeretett!) munkám, a rám háruló felelősség vajon összehasonlítható-e egy szívsebész tevékenységével, aki naponta próbál életeket menteni?! Ráadásul az ismertség és az elismertség között nagy a különbség. Most ismert vagyok (kellemes állapot), de hogy elismert-e? Szeretnék azt lenni, ám a választ csak a nézők tudják.

A Társulat fiatal énekesei elismertté akartak válni, hiszen csak a legjobbak kaphattak szerepet.

– Épp ezért éreztem magam remekül közöttük. Nagyon közel áll hozzám a színház! Érettségi után, egészen huszonnégy éves koromig kísérleteztem azzal, hogy bejussak a színművészetire (közben lelkesen játszottam amatőr társulatokban, voltam újságkihordó, ács, ügyelő…). Csak akkor adtam fel, amikor azt hallottam magamról, hogy „ügyes” színész lennék. Megérti, hogy ez a jelző lehervasztott? Nos, A Társulatban nem ügyes, hanem színpadra termett fiatalok versengtek, ráadásul televíziós műsorként is izgalmasnak tartottam: nemcsak kijött valaki, majd elénekelte a magáét, hanem feszültség volt körülöttük, és különleges helyzetek adódtak. Nem beszélve arról, hogy élvezetet jelentett olyan zsűri mellett műsort vezetni, amelyben figyelhettem Alföldi Robit, Szulák Andreát, Kocsák Tibort…

Tényleg adódtak különleges helyzetek, amelyeket ön igazi pókerarccal kezelt.

– Ildikó, van nekem pókerarcom?

Hogyne! Eszembe jut, hogy a Réka-szerepért folytatott küzdelem során – a zsűri többségének szavazatával szemben – Szikora János, a júniusi előadás leendő rendezője, egy másik lány mellett döntött. Rajtam biztosan látszott volna legalább a meglepetés…

– Aha, értem már a pókerarcot! Nézze, én tisztában vagyok azzal, hogy mi a dolga egy műsorvezetőnek: a leglényegesebb tán az, hogy legyen felkészült, és ne tartsa magát fontosabbnak a szerepénél! Egy pillanatra se higgye magát zsűrinek… Abban a tényleg nehéz helyzetben – amelyből botrány is kerekedhetett volna… – én másodszor is rákérdeztem: mi a zsűri végleges döntése? Igen, ehhez önfegyelem kellett és a szakmai előéletem… Tudja, miért indult szerencsésen a pályafutásom? Mert a legparányibb pontként (ügyelőként) kezdtem, utána pedig hüvelykujj-sztár lettem.

Micsoda?

– Olyan, aki kérdez, tartja a mikrofont, és a képernyőre csak a hüvelykujja lóg be… Amikor másfél év múlva rájöttek, hogy ez a gyerek nem teljesen hülye, beültettek a stúdióba, egy keddi Telesportba, ahol nem volt mit elrontani. „Nem kell semmi extrát csinálnod, és egyelőre tartsd meg magadnak a véleményedet, mert az senkit sem érdekel, hogyan vélekedik Fityfalaty Jóska! Hogy mit gondol Vitray, az már érdekes…” Szóval korán megtanultam: a véleményalkotás jogát ki kell vívni, meg kell szolgálni. Jót tett, hogy végigjártam a szamárlétrát! (Ez más pályákon sem ártana. Az építészmérnök-jelölt dolgozhatna egy ideig kőműves mellett, hogy átlássa a folyamatot, ismerje meg a lentet, a fentet!) Mire bekerültem a stúdióba, tudtam, hogy miért fontos a kábeles, a világosító, a hangosító meg az operatőr, és azt is, hogy mennyit köszönhetek nekik. Olyan ez, mint az autóverseny. Hiába vagyok Schumacher, ha Trabantba ültetnek be… Szóval kell a csapat!

Van még csapat?

– Egyrészt a sportban volt, van és lesz. Ezt nemcsak magamon érzem, aki sokáig kézilabdáztam, hanem a gyerekeimen is látom: óriási a jelentősége annak, ha valaki megszokja a csapatjátékot. Alkalmazkodás, kudarctűrés, a siker feldolgozása… És minden ellenkező híresztelés ellenére: akadnak még munkahelyi csapatok is! Viszont alig-alig vannak szakmai műhelyek, ahol a kezdők „felnevelődhetnek”. Ha „csak úgy” beültetnek egy szép lányt (jóképű fiút) a stúdióba – gyakorta megesik –, és ő megbukik, az nem a fiatal kudarca, hanem azé, aki ilyen helyzetbe hozta őt.

A csapaton kívül mi kell még ahhoz, hogy ezt a szakmát komolyabb sérülések nélkül lehessen túlélni?

– Háttér! Bár erre minden embernek szüksége lenne… Családi háttér kell, ami nekem megadatott. Mi nagyon jól összeillünk feleségemmel. Ő két lábbal áll a földön (Bika), összetartja a háromgyerekes családunkat, szerencsére „civil” – fogorvos –, én viszont a Szűz jegyében születtem, álmodozásra hajlamos, feledékeny, humán érdeklődésű pali vagyok. Közben az alapértékekről, az erkölcsi kérdésekről, a gyereknevelésről azonos a felfogásunk. És mi nagyon sokat beszélgetünk! Például, ha A Társulat felvételei után hazaértem éjfél körül, akkor midig leültünk, kinyitottunk egy palack bort, és kitárgyaltunk mindent. Ez nagyon kell!

Nincs veszekedés azért, mert kevés az ideje a munkái miatt?

Gundel Takács Gábor válaszát – és a teljes interjút – a Nők Lapja május 21-én megjelenő, 21. számában olvashatjátok. További kiemelt témáink a 21. számból:

Ajándék kisfüzet:
Tudjuk a karmáját!

Indiai asztrofüzetünkből megtudhatja, milyen ember volt előző életében, tisztábban láthatja a jelent, és bepillantást nyerhet következő életébe.

Köszönjük, Emese!
Vadas Zsuzsa megszeretteti velünk Stefanovics Angélát, alias „kedves Emesét”. Lehet, hogy a banki főnökkel is neki kellene beszélnie?

Rendkívüli élmény
Hulej Emese a Baltazár Színház legújabb bemutatóján járt.

Kincsek a szomszédban
Csak egy ugrás Bécs, de időben hatalmas lépést tehetünk a múltba, ha követjük Koronczay Lillát, aki a Tutanhamon-kiállítás élményeit osztja meg velünk.

A heti szerkesztő, Lazarovits Szilvia ajánlásával:
A kedvenc

Bár a szülők rendületlenül tagadják, a gyerekek legtöbbször mégis azt érzik, a testvérüket jobban szereti az apuka, az anyuka. És persze a hugica, a bátyó is így van ezzel, ő is pontosan úgy gondolja, hogy a másik a kis (nagy) kedvenc – A hét témája összeállítás megszólalói mindenesetre így látják. Aztán, ha minden jól megy, tinédzserként, fiatal felnőttként tisztázódnak a félreértések, de addig sok-sok sérelmet nyelnek le vagy adnak vissza veszekedés, verekedés formájában. Hogyan lehet ebből a csapdából kikászálódni? Van, aki kényszeresen ügyel arra, hogy két gyermeke minden ajándékból egyformán kapjon, pedig nem biztos, hogy ez a legjobb módszer. Sokkal fontosabb, hogy szeretetből, figyelemből részesüljenek egyformán.

Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más!

Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó!

 
Sztár.lap.hu
Tv.lap.hu
Celeb.lap.hu


Még több az e heti Nők Lapjából:

D. Tóth Kriszta: Szörköszban jártunk! »
A színház, ha igazi… »
Tutanhamon fáraó kincse Bécsben »
Megelőzhető nyári fertőzések »
Csodagyerekek »
Tavaszi zsengék… »

 

Exit mobile version