Dr. Csernussal, feketén-fehéren

Csernus Imre kis szünet után annyit mond: ”Lehet, hogy ez a mi ismeretségünkre is igaz.”

– Jól döntött – szögezi le, miután felajánlja a lehetőséget, hogy én válasszak elsőként ülőhelyet. – Az az én székem. Onnan kilátok a kertbe, a nap körbesüti az irodát, és csupa zöld vesz körül. Ahol ül, az a legszebb pontja a szobának.

– A pácienseinek is megadja a lehetőséget a választásra?

– Hozzám az emberek nem azért jönnek, hogy válasszanak. Velem éppen hogy a rossz döntéseikről és azok következményeiről akarnak beszélni. Rá akarnak jönni, mit rontottak el az életükben.

– Hisz abban, hogy bizonyos fajta pszichiáter meghatározható típusú pácienseket vonz?

– Ide az jön, aki nem találja a kontrollt, és most azt keresi. Végighazudta az életét, mindenkit megetetett a környezetében, beleértve azokat a pszichológusokat és pszichiátereket is, akiket korábban felkeresett. Egy ponton azonban az embernek elege lesz az álarcból, amit visel. „Kemény vagyok, üzletasszony vagyok, domináns vagyok, megyek előre, mint kés a vajban.” Egy idő után elfárad, de már nem meri megmutatni, milyen a valódi arca.

– A mostani szobája sokkal inkább hasonlít rendelőre, mint az, amelyben a Lipóton fogadta a pácienseit. Az teljesen olyan volt, mint egy lakás.

– Sokat voltam ott, az biztos. Csak aludni jártam haza.

– A két szoba közötti különbség szemléletbeli fejlődést is jelez?

– Azt hiszem, kezdetben muszáj volt úgy végeznem a munkám, ahogyan akkor dolgoztam. Dolgozott bennem némi fanatizmus, de nem tudtam volna másként megtanulni a szakmát. Az egyetemen nem tanítanak önismeretet, konfliktuskezelést, semmit arról, hogy milyen vagyok valójában. A diploma semmilyen valódi fogódzót nem nyújt azzal kapcsolatban, hogyan kezeljem az embert, aki leül velem szemben, és boldogtalan, erőszakos, kihasználja a környezetét, iszik, vagy gyógyszerezik, vagy manipulál.

– Sokszor hallotta akkoriban azt a kritikát, hogy a pszichiáternek nem etikus olyan pácienseket fogadnia, akiknek a sérülése hasonló a sajátjához?

– Az a kérdés, mit nevezünk hasonló sérülésnek, és létezik-e egyáltalán olyan személyiség, amelyik nem sérült valahol. Most kapásból a szüleim jutottak eszembe. Hogy én magam ugyan észre sem vettem, de már nagyon fiatalon olyanná lettem, mint az apám és az anyám. És nagyon sokáig egész egyszerűen nem láttam, hogy a szüleim házassága boldogtalan. Nagyon sokáig arról sem tudtam semmit, mit jelent megtartani egy kapcsolatot. Amikor belementem egy kapcsolatba, egy az egyben leutánoztam az apám modelljét. Féltékeny voltam, erőszakos, kisajátító, önző és makacs.

– Hányszor ismételte ezt a mintát, amíg sikerült nyakon csípnie?

– Ne beszéljünk múlt időben, ezek a hibáim a mai napig előfordulnak, bár már érezhető némi javulás. Ehhez azonban iszonyú kemény munkát kell beletennem a kapcsolatomba.

– Meg tudja mondani, miért szeretik a nők az olyan férfiakat, mint ön?

– Valójában én egyáltalán nem vagyok kemény. A következetesség és a keménység nem ugyanaz. És az is más helyzet, hogy valakivel páciensként vagy nőként találkozom.

– A partnerei a páciensei közül kerültek ki?

– Korábban elkövettem ezt a hibát. Arra is egy idősebb kolléga hívta fel a figyelmemet, hogy bánjak óvatosan a tegezéssel. A tegeződés ugyanis olyan légkört teremt, amely megszünteti az orvos-beteg keretet. Amióta pedig kiléptem a szélesebb nyilvánosság elé, még kevesebb eszközöm maradt arra, hogy megvédjem önmagam saját belső magját. Az emberek azt hiszik, hogy amit a tévében látnak, az az övék. Nem vagyok az övék.

– Nem azt akarja az ember eltitkolni, ahol a személyisége sérülékeny?

– Elképzelhető, hogy így van, de lehet úgy is fogalmazni, hogy az én védi azt, amiről nem akarja, hogy megsemmisüljön.

– Azért kell féltenie, mert nem stabil?

– Ez az egyik lehetőség. A másik, hogy nem akarom, hogy az intim zónám semmivé váljon.

-A pszichiáternek a magánélete a referenciamunkája. Nem az számít, hogy valaki mit mond, vagy mit ír. Sokkal fontosabb az, hogyan él.

– Az a lényeg, hogyan érez, és hogy a döntéseiben mennyire következetes.

– Mégis, talán ezért érdekli az embereket annyira, hogy ön milyen hibákat követett, vagy követ el a mai napig.

– Mindent. Két házasságom volt, s érdekes, hirtelen meg sem tudnám mondani, mikor lett a másodiknak pontosan vége. Ami elmúlt, abból levonom a konzekvenciákat, és megyek tovább. Sosem értettem igazán azokat, akik tartják a kapcsolatot a volt barátnőjükkel vagy barátjukkal. Bennem mindez úgy csapódik le, hogy az a Csernus Imre, aki vele voltam, a szakítás pillanatában meghalt. Elképzelhető, hogy mindez valamifajta védekezés… Ebben még magam is bizonytalan vagyok.

– Azok a kapcsolatok, amelyek szakítás után folytatódni tudnak, talán korábban is közelebb álltak a barátsághoz, mint a szerelemhez.

– A kapcsolat a személyiségfejlődéshez elengedhetetlen szükségszerűség. Az önbizalomhiány akkoriban rám is ugyanúgy jellemző volt, mint a fiatalok többségére. Borzasztó sokáig önbizalomhiányban szenvedtem, és ezt kompenzáltam gőzerővel a létező összes formában. Talán ma is, de a vehemenciám és az agresszivitásom mára jelentősen csökkent.

– Tisztában van vele, hogy a káromkodás mindig az erő hiányának a jele?

– A káromkodást ma már alig használom. Néha jó arra, hogy a páciens egóját kicsit „szétüssem” akkor, amikor a homokba dugja a fejét. A tudatosítás eszköze lehet időnként, de már egyre ritkábban élek vele.

– Van egy mondás, miszerint az ember mindig azt tanítja legjobban, amit neki magának kell leginkább megtanulni.

– Biztos, hogy így van, és a legtöbbet mindig a rosszból lehet tanulni. Ha leásunk a gyökerekig, rájövünk, hogy a szüleinktől számtalan jó és rossz tulajdonságot örököltünk. Ők elkövettek rengeteg hibát az életükben, majd ezt a mintát továbbadták nekünk. Úgy lettem felnőtt, hogy racionális értelemben mindent megtettem, amit meg kellett tennem, de érzelmileg annál kevésbé. A szubjektivitás legtöbbször akadályozza az éleslátást. Sokszor hiába tudunk valamit, a párkapcsolati felismerésektől leginkább az tart vissza, hogy ha önmagunkról van szó, hajlamosak vagyunk behunyni a szemünket.

– Sokkal könnyebb a másik által elkövetett hibákat tetten érni, mint azokban felismerni a sajátjainkat.

– Ha egy adott probléma esetén önmagamról és az érzéseimről beszélek, amelyek a másikban fájdalmas területet érintenek, akkor ő azt hajlamos túldimenzionálni. És elindul egy folyamat, amikor ő úgy reagál, hogy abban ott van a saját szüleinek a hatása, s közben elfelejtjük meghallani egymás hangját.

– Van olyan pillanat az életében, amikor közel érzi magát a valódi önmagához?

– Amikor az autóban ülök, kanyarog az út előttem, és semmi mást nem látok magam előtt, csak a fényeket. Mindegy, hogy esik az eső, vagy borús az ég, vagy süt a nap, akkor teljesen önmagam vagyok. Egyre erősebb vonzalmat érzek a természet iránt. Szeretek egyedül lenni, de nincs rá sok időm.

– Érdekes, hogy egy magányos pillanatot emelt ki, nem egy páros szituációt.

– A páros szituáció egy dolog, de én nem akarok támaszkodni. Ha egyedül jól érzem magam, jól fogom érezni magam mással is. Számomra ez az alap. Sokáig nem voltam egyedül jól, mert mindig támaszkodni akartam. Megtartani valamit, ezt érzem a legnehezebb dolognak az életben, legyen szó akár kapcsolatról, akár az ember hitéről és lendületéről.

– Lezárni valamit nem nehéz?

– A könyv iránt abban a pillanatban szűnt meg az érdeklődésem, amint kitettem az utolsó pontot. Onnantól a szöveg elindult a saját útján, s nekem ahhoz már semmi közöm. Mindenkinek a magánügye, hogy azzal, amit leírtam, mit tud kezdeni.