Kepes András mattot kapott hét nőtől

– Bár tudom, Polgár Judit kért meg, hogy írd meg ezt a könyvet, érdekelne: miért gondoltad, hogy egy magadfajta öregedő, sporttal csak hevenyészve foglalkozó férfi alkalmas lehet arra, hogy egy gyönyörű, fiatal, zseniális sakkozónő, anya, feleség történetét papírra vesse?

– Átfutottam az irodalmat, és úgy találtam, Leonardóról sem zseniális művész, Einsteinről sem zseniális fizikus, Mozartról sem zseniális muzsikus írt csupán, ebből aztán bátorságot merítettem. Judit tudta, hogy én nem értek a sakkhoz, de megbeszéltük, ez úgysem sakk-könyv lesz. Viszont az életében számtalan olyan motívum van, amely engem izgatott. Hogyan neveljük gyerekünket, hogy sikeres legyen az életben? Lehet-e zsenit nevelni? Elérhet-e egy nő világraszóló teljesítményt úgy, hogy közben feleség és édesanya? Milyen az ideális párkapcsolat? Okosabbak és tehetségesebbek-e a férfiak, mint a nők? Netán épp fordítva? Mi a különbség a női és a férfi agy között? Ötlányos apaként, harmadik házasságban élve, ezek a kérdések elég sokszor felmerültek bennem. Miként annak idején az is, hogy a Polgár szülők pedagógiai kísérlete vajon sikeres lesz-e és alkalmazható-e majd másokra is.

– Nem tartasz attól, hogy lányaid, a könyvet elolvasva szemrehányást tesznek, hogy túl lezserül nevelted őket? Egyáltalán, milyen a viszonyod velük? Nekik veled? Öt különböző személyiség, öt különböző, nagyon sajátos sorssal…

– Nagylányaim azt már korábban a szememre vetették, hogy talán túlságosan megengedő voltam velük. De én megalázónak tartom, ha egy
másik emberrel erőszakoskodnak, mint ahogy azt se tudom elviselni, ha engem próbál valaki irányítani, bármilyen, általa jónak tartott szándékkal és céllal teszi is. És nem hiszek az általános módszerekben és megoldásokban. Úgy gondolom, hogy még egy családon belül is minden gyereket másként kell nevelni, a képességeitől, lelki alkatától, teherbíró képességétől függően. Talán nem véletlen, hogy a nagylányaim most a saját gyerekeiket is hasonlóképpen nevelik, mint ahogy ők felnőttek. És szerencsére nem tőlem várják a megoldásokat. Nem is értem azokat, akik mernek másoknak receptet adni. Milyen receptet adhatnék, amikor még a saját egyensúlyom megtalálásával is naponta bajlódom? Hatvan felé járva még mindig azon fáradozom, hogy lehet egy olyan tisztességes és kiegyensúlyozott családi életet felépíteni, ahol senki sem érzi magát áldozatnak. És mire végre megtalálná az ember a választ, újabb kérdések merülnek fel, mert változik a világ, meg mi is.

– Könyved mottójaként azt írod, hogy harmadik házasságod és ötödik leánygyereked megszületése után arra a merőben döbbenetes felismerésre jutottál, hogy az élet a nőkről szól!

– És miközben egész életünkben a nők kegyeit kerestük, először a mamáét, majd az óvó néniét, a tanító néniét, később a szerelmünkét, végül, majd idős korunkban az ápolónő jóindulatáért küzdünk, a nőkkel valahogy mégse tudtuk soha elhitetni, hogy az élet róluk szól. Sokáig még én magam is azt hittem, hogy az élet rólam szól. Amikor én most azt mondom, hogy számomra a világ a nőkről szól, akkor arról beszélek, hogy meg kell tanulnunk szót érteni velük, és boldoggá tenni őket. És cserébe a nőktől azt a mondatot várom, hogy számukra meg az élet a férfiakról szól.

– A könyvedben írsz egy jelentős részt arról, hogy Judit férje, Guszti képes volt egy-egy versenyre Jutkával tartani, munkáját félretéve, személyiségét teljesen alárendelve, szinte csak az ottlétével segíteni, asszisztálni a feleségének. Te képes vagy, képes volnál ilyenre? Ilyen mértékben társ lenni?

András válaszát és a teljes interjút a Nők Lapja e heti számában olvashatod!