D. Tóth Kriszta: Együtt – jégveremben

A Káli-medencét azóta szerettem volna megmutatni nekik, amióta megismertem őket. Tudtam, hogy a pazar lankák, a különleges, Kárpát-medencei mediterrán hangulat, no meg a lenyűgöző panoráma a Balatonra megteszi majd a hatását. Örökre szerelembe esnek az én szép Magyarországommal ezek a jó angolok, Lolababánk (akkor még) leendő brit felmenői. Aztán idén nyáron végre összeköthettünk egy hasznosat a kellemessel. Néhány barátunkkal pár napot Köveskálon töltöttünk, Lola, Alex és én. Újra felfedezett lokálpatrióta szívem csak úgy dagadt a büszkeségtől, amikor a férjem szemében elismerő szikrákat véltem felfedezni a táj láttán. És ez csak fokozódott attól az egyáltalán nem tolakodó és kérkedő vendégszeretettől, amely a falu kedvenc éttermében fogadott minket – mindennap kétszer. Jó helyre jó visszajárni…

Szóval mertem nagyot álmodni, és sebtiben javaslatot tettem egy kora őszi káli hétvégére, immár Allan nagypapával és Lynne nagymamával együtt. A fiúk motorral jönnek, mi pedig szép kényelmesen, autóval. Barangolunk a vadonban, jókat eszünk, nagyokat alszunk, beszélgetünk, játszunk, felfedezünk, és egyáltalán: kiélvezzük a ritkán adódó közös hétvége minden percét. Lolául mondva: „együtt vadunk”. Szinte láttam magam előtt, ahogy a romantikus vidéki hétvége záróakkordjaként kevés szavú apósom vállon vereget, és azt mondja: „Ez igen, ez egy igazán gyönyörű ország. Megértem, ha itt akartok maradni örökre!”

Hallgatnom kellett volna az intő jelekre. A burkoltakra és a nyilvánvalókra egyaránt. Például arra, hogy Alexnek az utolsó pillanatban beesett egy fontos és elhalaszthatatlan tárgyalás, amely miatt jó fél nappal később kelhettek csak útra a motorosok. Vagy a televízióban váltig ismételgetett időjárási prognózisra a 20 fokos lehűlésről, esőről, zimankóról, éjszakai fagyról. De nem hallgattam. Csak mentem előre. Azért is jó hétvégénk lesz, szép idővel, hátba veregetéssel, meg minden! Amikor kinyitottuk a parasztház ajtaját, sejtettem, hogy nem így lesz. Hanyatt vágódtunk a hidegtől. „Ma szereltettük föl a radiátorokat, estére meleg lesz” – mondta őszinte bizakodással a házinéni. Hogy ő sem hitt ebben igazán, elárulta a tény, hogy ott hagyott nekünk egy extra villanymelegítőt is – végső esetre. Szükség volt rá. Mert nem lett meleg estére.

Mielőtt megértenék a helyzet tragikomikumát, el kell áruljak valamit. Az általam ismert két népcsoport, úgy is, mint angolok és magyarok, hőérzékelése és melegigénye között ég és föld a különbség. Én folyamatosan didergek náluk, ők egyfolytában izzadnak nálam. Az éppen aktuális vendéglátó nagyjából két nappal a másik érkezése előtt elkezdi temperálni a lakását, hogy a vendég ne kapjon gutaütést/agyfagyást a hőmérséklettől. Hát ezért van óriási jelentősége annak, hogy közös történelmünkben először Lynne és én ugyanúgy reagáltunk egy adott helyiség hőjére. Gyors öltözéssel. A fiúk egyelőre sehol, odakint üvöltenek a szelek, a „csakakkorhasználjákhamindenkötélszakad” villanyradiátor ötpercenként kivágja a biztosítékot, a viharban még úgy-ahogy fogható egyetlen csatornán pedig valami németre szinkronizált amerikai illemtanóra-valóságshow megy. Ha eddig nem lettünk volna közös nevezőn az anyósommal, akkor biztosan megtaláltuk volna… No, azért volt mellettünk valaki, akit egyáltalán nem zavart a hűs szoba. Lola, ez az angol–magyar hibrid baba viselkedésén semmiféle elváltozást nem okozott a 13 fok. Testét négy kabát takarta, vígan gyurmázott. Néha föl-fölkuncogott azon, hogy látszik a lehelete, majd újra elmélyült az alkotásban. Aztán lefektettük, a hordozható melegítővel befűtött, vagyis egyetlen, emberek tartózkodására alkalmas hőmérsékletű szobában. Reggelig aludt, semmi baja nem volt.

Alexet és Allant, a két motorra fagyott angolt viszont a bevezetőben említett látvány fogadta. Akkor már tudtuk, hogy a Káli-medencéből most csak ennyi adatik meg nekünk. Egy éjszaka a jégveremben. Másnap hazaindultunk, a vállveregetés elmaradt. Lola viszont továbbra sem zavartatta magát. Itthon lehámozta magáról a rétegeket, és miközben az angol rokonoknak lassan, de biztosan elkezdett gyöngyözni a homloka a 24 fokos lakásban, a fülembe súgta kedvenc kérdését: „mami, azért együtt vadunk, ugye?”

• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »