Eszenyi Enikő: Zsűrizés életre-halálra!

Netán ott kezdjem az Eszenyi-cikket, hogy elindulunk egy csendes zugot keresni? Biccent, hogy menjünk, kér a pultnál egy bögre forró teát, a környező székekről összeszedi a holmijait. Egy kardigán, egy kiskabát, egy hátizsák, egy kistáska és egy nagy szatyor. Próbálom elkérni a szatyrot, hogy majd viszem, de jelzi, hogy majd ő. Miért? Nem tudom, de mindig érzek nála egy fura késztetést, indíttatást, vagy nem is találom a megfelelő kifejezést, szóval Enikő mindig szükségét érzi, hogy cipeljen, hordjon, hogy teljesítsen, hogy terheket vigyen, feladatokat vállaljon, kihívásoknak tegyen eleget. Ha játszik, ha rendez, ha tervez, ha ügyet intéz, ha beszélget, ha szervezi az életét. Mindig visz csomagokat, pakkokat, problémákat, kétségeket. Mindig az az érzésem, hogy élhetne, dolgozhatna, kiteljesedhetne könnyebben, gondtalanabbul, flottabban, hogy megadatott neki ehhez tehetség, képesség. Élvezhetné gondtalanul az életet, a pályát, a sikereket, de Ő valamiért még, még és még akar teljesíteni, bizonyítani.

Kinek? Mit? Miért? Fogalmam sincs. Ha kérdezem Tőle, vagy meg sem hallja a kérdést, vagy titokzatosan mosolyog, és ezzel elintézi. Mindig zavarban vagyok vele. Most éppen a napköziből hazatartó diáklánynak tűnik, máskor kíváncsi bakfislánynak, aztán meg végzetes dívának, naiv parasztlánynak, hódító primadonnának, huncut koboldnak, középosztálybeli úriasszonynak… Valamint játékosnak, enerváltnak, könnyednek, fáradtnak, extrémnek, és még ezer minden egyébnek. Szeretem, mégis tartok tőle. Lenyűgöz, mégis igyekszem kivonni magam a hatása alól. Rajongója vagyok, mégis próbálom mindig kritikusan figyelni. Gyanítom, hogy ennyi évnyi ismeretség után be kellene lassan lássam, hogy nem megy.

Esetleg kezdjem úgy az Eszenyi-cikket, hogy ülünk már a félemeleti társalgóban? Enikő hátradől a falipárnának, fejét felemeli, és halántékát masszírozza pár pillanatig, aztán egyszer csak, hipp-hopp, megrázza magát, és jé, megint élénk, frivol, energikus. Annyira, hogy mielőtt megszólalnék, némi nyomatékkal nekem szegezi a kérdést:

– Beszéljünk a zsűrizésről? (Eszenyi Enikő a Megasztár 4. szériájának zsűritagja – a szerk.)

– Erről kifejezetten akartam is, csak azon töprengtem, hogy miként hozzam szóba.

– Akkor majd szólj, ha rájöttél, de addig is elkezdem mondani. Jó néhány évet eltöltöttem már a pályán, játszottam, filmeztem, szerepeltem egy csomó tévéjátékban, amikor meghívott vendégnek a show-műsorába Friderikusz Sándor. Lement az első adás, és másnap olyan emberek ismertek meg, és jöttek oda hozzám az utcán, boltokban, akik addig észre sem vettek. Egy-két napig még duzzogtam is emiatt! Kiteszem a lelkemet éveken keresztül a színpadon, és alig hederítenek oda rám, most pedig elmondok néhány mondatot, és másnap mindenütt odafigyelnek? Miféle dolog ez?! Tartott pár napig ez a durcáskodás, aztán rájöttem, hogy mennyire botor dolog ezen nyavalyogni. És akkor felismertem, sőt, elfogadtam, hogy a két dolog nem összevethető, nem arányítható, értelmetlen bármiféle szembeállítás! Ha már nyilvánvaló, hogy a televíziónak ilyen hatása, ilyen hatalma van, akkor nem fanyalogni kell, hanem lehetőségnek tekinteni, hogy általa sokakhoz szólhassunk, sokakhoz juttassunk el fontos gondolatokat, magatartásformákat, szempontokat akár az életről, akár a kultúráról, akár az emberi kapcsolatokról.

– Igen, de közben annyira manipulált, annyira álságos!

– Ezen nem érdemes fanyalogni! Ami érték és igazság, ami belülről fakad, ami igazán emberi, az átjön, azt megérzik az emberek, és megértik!

– Persze, de aki zsűrizik…

– Jó, ez most minduntalan felvetődik, hogy én hogyhogy ott ülök a zsűriben! Hogyhogy? De amikor évek óta ott ülök Kisvárdán a színházi találkozó zsűrijében, az miért nem tűnt fel senkinek?

– Nem is ez a gondom, hanem hogy egy ennyire érzékeny ember, mint Te, miként tudja vállalni azt a felelősséget, hogy egy-egy döntése emberek életének alakulását befolyásolhatja, sőt, akár el is döntheti? Nem rémes?

– Amióta csak a világon vagyunk, szinte minden cselekedetünkkel befolyásoljuk mások életét! Lehet megkerülni a kérdést, lehet nem tudomásul venni, de ez a lényegen nem változtat. Éppen attól leszünk felnőttek, ha ezt tudomásul vesszük, és ezt a folytonos felelősséget vállaljuk. Azzal is, ha döntünk, azzal is, ha nem döntünk, vagy ha másként döntünk. Igen, én pontosan tisztában vagyok azzal, hogy minden jelentkező mögött egy sors van, egy élet, és bármiként is vélekedem, ítélek, ezt a sorsot alakítja…

– Nem nyomaszt?

– De. Minden versenyzőről szoktunk kapni egy rövid életrajzot. A fontosabb adatokat, hogy honnan jött, mik a tervei. Olykor összeszorul a szívem, amikor nehéz sorsokkal találkozom, vagy akár csak szembesülök azzal, hogy ez a gyerek ma hajnali négykor indult el vonaton, hogy elérje a csatlakozást, és esetleg tízre zötyögött be Pestre, és próbálja majd itt a legjobbját nyújtani, hogy aztán elérje az utolsó vonatot, és bumlizik hazáig vissza. Ilyenkor egy kicsit előjön a felvételim a színművészetire… Én fél ötkor indultam Csengerről Mátészalkára, aztán onnan Pestre, és nem tudtam megvárni a végeredményt, mert jönnöm kellett vissza. Telefonunk sem volt otthon, hogy a bátyám hívhatott volna. Egész éjjel le sem hunytam a szememet, úgy drukkoltam! Csak másnap reggel, amikor mentem érettségizni, tudtam meg az iskolában, hogy felvettek, sikerült! Tehát pontosan átérzem minden zsigeremben, hogy mit is jelent számukra, amikor ott állnak ezek a gyerekek, és mi függ számukra a döntésünktől. Hogy milyen szörnyű lehet szembesülnie azzal, hogy hiába volt, hogy mehet vissza eredménytelenül, pedig ő annyit tett érte, számára annyira fontos lett volna…

– És ilyenkor, akár tudat alatt is, nem kedvezel annak, aki talán nem annyira jó, vagy tehetséges, de általa talán valami reményt is kaphatna az élettől…

Enikő válaszát és a teljes interjút az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.

Megasztár.lap.hu »
Tv2.lap.hu »
Zene.lap.hu »