– Friderikusz szakmailag nem igazán tudott beléd kötni, de szóvá tette, hogy egy énekesnő huszonkilenc évesen már nem itt kellene hogy tartson. Elmesélnéd röviden, hogy mi mindent csináltál a múltban?
– Hamarabb énekeltem, mint hogy beszélni kezdtem volna. Nagyváradon születtem, zongorázni tanultam, zeneiskolákba jártam, énekkaros, kórista voltam. Tizenhét évesen már zenekarban énekeltem, különböző rendezvényeken léptünk fel. A Kőbányai Zeneiskolában tanultam énekelni, nagyon sok olyan emberrel találkoztam ott, akikkel a mai napig kapcsolatban állok. A budapesti Moulin Rouge-ban énekeltem világslágereket, de különböző zenekaroktól is kaptam felkérést. Mérlegeltem, és nem egyezett az ajánlat azzal a képpel, amely bennem élt arról, hogy mit és hogyan szeretnék csinálni. A Bergendy zenekarban sokat tanultam szakmailag. Énekeltem Walt Disney-filmek betétdalait, például a Harmadik Shrekben én voltam Hófehérke énekhangja. 2005-ben aztán egy olasz úriemberrel vettem fel egy lemeznyi olasz–magyar slágert. Meg tudott győzni a dalokkal, és láttam, hogy ez igényes lehet. Beleszólhattam a zenei munkálatokba, szövegeket is írhattam. Pénz és kapcsolatok nélkül semmi sem megy a zenei világban. Két lemezünk jelent meg a Stefano & Rita formációval. Vették a CD-ket, voltak fellépéseink, mégsem jött a nagy durranás a promóció hiánya miatt. Én írtam azt a dalt, amely Talmácsi Gábornak szólt a világbajnokságon, de a Nox egyik slágere is az én művem volt. Magyarul: sok mindent csináltam, de az emberekben nem rögzült, hogy ki az az Ambrus Rita.
– Mégis mi járt a fejedben, amikor beadtad a jelentkezésedet a műsorba?
– Teljesen mindegy, hogy hány éves az ember, bármikor eljöhet számára a nagy lehetőség. Úgy gondoltam, hogy a Megasztár lehet az a fórum, ahol végre kiderül, hogy ki vagyok, és mit tudok. Nem én generáltam a „profi dolgot”, amit folyton emlegettek a műsorban velem kapcsolatban. Egyenlőnek éreztem magam a többiekkel. A rutin egy dolog, de szólóénekesnőként nekem sincs komoly múltam. Az szomorú, hogy nem a teljesítményemet értékelte a zsűri. Nem tartom igazságosnak, hogy Friderikusz személyeskedett velem, de érdekes módon nincs harag bennem. Tudtam, hogy ő egy határozott ember, ezzel nincs is baj. Más kérdés, hogy olyasmiről mondott véleményt, aminek nem volt ott a helye. Ő, aki harminchárom évesen volt először igazából képernyőn, pontosan tudnia kellene, hogy mennyire nehéz előtérbe kerülni. Pont neki nem kellett volna így beszélnie rólam. Teljesen mindegy, hogy hány éves az ember, de egy pici tisztelet lehetne benne, ha egy nővel beszél. Nem kívánom senkinek azt a szituációt, amelybe én akkor kerültem. Nem várom el tőle, hogy bocsánatot kérjen.
– Sikerült elvennie a kedved ettől a szakmától?
– Látom, hogy bíznak bennem az emberek. Rengeteg biztató üzenetet kapok mindenfelől. Szeretem, amit csinálok, és eszemben sincs abbahagyni. Sokat tanultam az elmúlt hetekben, amit majd a jövőben tudok hasznosítani. Már kitaláltam, hogy Huszonkilenc lesz a következő dalom címe. Mindazokhoz a nőkhöz szól, akik velem egyidősek, és egy kis biztatásra van szükségük.
– Ha csak egyetlenegyszer állhatnál ki a színpadra, mit énekelnél?
– Szerintem az egy saját dalom lenne. A válogatások során megpróbáltam megfelelni az elvárásoknak, ismert számokat énekeltem, de megmutatnám, hogy milyen az a zene, amely igazán rólam szól. Jó lenne egy saját zenekart összehozni is. Most a Cool Miners tagja vagyok, ahol Farkas Zsófival együtt énekelhetek.
– Számtalan elismert zenésszel, énekessel dolgoztál már eddig is. A saját fülemmel hallottam, ahogy Malek Andrea, Falusi Mariann, Sárközi Anita vagy Gallusz Niki maximális tisztelettel és elismeréssel beszélt rólad. Gondolom, hogy az ő véleményük az igazi elismerés számodra…
– Igen, nagyon fontos, ha általam tisztelt művészek elismerik a tehetségemet, de az még egy plusz, amikor idegenektől kapok gratulációkat. Az elmúlt napokban több száz üzenetet küldtek nekem, pontosan miattuk állok újra és újra színpadra, és remélem, hogy a huszonkilences a szerencseszámom lesz!
Fotó: Papp&Schneider