Bár nagyon jóban vannak, nem járnak össze, nem hívogatják egymást telefonon. Teszik a dolgukat: énekelnek. A két út néha összefut, olyankor őszintén tudnak örülni egymásnak.
– Emlékeztek, hogy mikor találkoztatok először?
Anita: – Az Interpop fesztiválon. Előtte nem ismertük egymást, de ott nagyon jó csapat jött össze. Ildi a Rózsaszín Bombázókkal nyert akkor díjat, én pedig szólóban. Hamar összehaverkodtunk.
Ildi: – Többen azt mondták, hogy a zenekarunk megelőzte a korát. Dzsessz-rockos, amerikai stílust nyomtunk, sorban mindent megnyertük, készítettünk egy lemezt, de valamiért mégis elengedte a kiadó a kezünket. Három évig léteztünk. A minap megnéztem egy régi klipünket, és visítottam a röhögéstől, hogy hogy néztünk ki. Iszonyatos, rózsaszín dresszben vonultam a padok között.
Anita: – Az én első klipemet Tímár Péter rendezte. Kivitt hajnalban a Városligetbe, és dzsoggingban kellett futnom!
Ildi: – Arra emlékszem! Már akkor felfigyeltem rád, hogy milyen jól énekelsz!
– Húsz év alatt változott a viszonyotok?
Anita: – Még mindig csípjük egymást.
| Ildikó és Anita a neten: |
Ildi: – Én nagyon bírom azokat a pályatársakat, akik megmaradtak embernek. Ebből sajnos nagyon kevés van, de Anita ilyen. Nem kell naponta találkoznunk, de tudjuk, hogy adott helyzetben számíthatunk is egymásra. Jó érzés, hogy kettőnkben nincs rivalizálás vagy féltékenység. Amit mi elértünk, azt pusztán a saját erőnkből értük el, és ezt nem is vehetik el tőlünk.
Anita: – Talán bennünk megvan a szakma és a színpad iránti tisztelet és alázat is, amelyet egyre kevésbé látok az utódainkban.
Ildi: – Aki nem tiszteli a múltat, annak nem lesz jövője sem. Bennem a mai napig csodálat van az elődök iránt. Rendszeresen megfordulok olyan műsorokban, ahol fiatal énekesek is fellépnek, és rám sem köszönnek. Menjek oda, és mutatkozzam be nekik? Sokan nem a valós értékeikre alapozzák a pályájukat. Tény, hogy minket sokszor kényszerítenek hallgatásra, de az igazi tehetség nem múlik el.
– Mégis, mi lehet a titka annak, hogy ti ennyi ideje jelen tudtok maradni a szakmában, anélkül, hogy kiteregetnétek a magánéleteteket, és eladnátok magatokat a bulvárlapoknak?
Anita: – A hitelesség a legfontosabb! Légy hű önmagadhoz és a színpadhoz!
Ildi: – A hiteles embert még az ellenségei is tisztelik. Lehet, hogy az én pályám nem olyan virágos, mint egyeseké, de tudom, hogy amíg élek, ezt fogom csinálni. Az is nagyon fontos, hogy nem maradhatok meg ezen a szinten, hanem mindig előrébb kell lépnem. Véresen komolyan csinálok a színpadon mindent.
Anita: – Sírva röhögök a húsz évvel ezelőtti felvételeimen. Akkor azt adtam, amit adni tudtam, ma már megvan a fejemben ez az egész.
Ildi: – Nekem felelősség bármit csinálni, mert jön utánam egy generáció, és lehet, hogy három ember akar követni, de nekem akkor az a három fontos. Nem akarok „VV Irénkével” szerepelni egy újságban. Most, az új lemezem megjelenése kapcsán is megkaptam több helyről, hogy nem tudják megírni a hírt, csak ha találok mellé valami bulvársztorit is. Most ezen járjon az agyam, hogy kivel jöjjek össze papíron? Milyen botrányt csináljak, hogy benne legyek a lapokban? Nem! Pont azok lettek itthon az igazi sztárok, akiket nem látunk a színes magazinokban.
Anita: – Hidd el, hogy pont azért nőhet meg a mi ázsiónk, mert nem adjuk el magunkat a bulvárnak. Az emberek tudják, hogy ha megvesznek egy Keresztes Ildikó-lemezt, akkor értéket tarthatnak a kezükben. Akik ránk kíváncsiak, valamilyen szinten ugyanígy háttérben vannak.
– Azért ehhez az is kell, hogy magabiztosak legyetek…
Ildi: – Lehet, hogy kívülről magabiztos csajnak tűnök, de közben olyan érzékeny vagyok, hogy naponta vívom magammal a harcokat. Képes vagyok belehalni számomra fontos dolgokba.
Anita: – Ha én nem hiszek magamban, akkor a közönség számára is hiteltelen leszek.
– Kettőtök között a különbséget talán csak abban látom, hogy míg Ildi a színházi világba is betört, addig Anita műsorvezetőként dolgozott éveken át…
Anita: – Gyerekeknek én is elég sokat játszottam színházban, de be kell vallanom, soha nem vonzott a musicalek világa. Minden vágyam az volt, hogy popénekesnő legyek, és nem akarok többet.
Ildi: – Én sem akartam ezt görcsösen. Mások vették észre, hogy vannak színészi képességeim is, és kaptam egy lehetőséget a Sakk című musicalben. Egyetlen prózai mondatom volt a dalokon kívül. Emlékszem, hogy Eszenyi Enikő felhívott, és megkért: soha többé ne beszéljek, csak énekeljek! A következő már a Kölyök című darab volt, amelyben bizony komoly prózai jeleneteim is voltak. Ráéreztem ennek a dolognak az ízére. Azt gondolom, hogy véletlenül megkínálhatnak egy énekesnőt egy prózai szereppel, de tizenöt éven keresztül nem játszhat valaki véletlenül különböző színházakban. Volt olyan időszaka az életemnek, amikor énekesnőként mellőzve voltam, olyankor a színház tartott pályán. Ha megkérdezel, biztos, hogy azt mondom: elsősorban rockénekesnő vagyok. A színház, a musical, a sanzonok és minden más csak ezután jön.
Anita: – Ami Ildinek a színház, az nekem a tévé és a rádió volt. A műsorvezetések és a szerkesztés is tudja doppingolni az embert. Az is hasonló bennünk, hogy pontosan tudjuk, mi az, ami nekünk való, és nem akarunk annál többet.
– Beszéljünk kicsit az aktuális munkáitokról is. Mindketten most készítettétek el az új lemezeiteket. Mennyiben lettek ezek jubileumi albumok?
Ildi: – Mindig szerettem volna feldolgozáslemezt csinálni, de eddig nem volt erre megfelelő az időszak. Így, a húszéves jubileumra méltó ünneplés lehet ez a lemez, amelyen csupa ismert hazai sláger hallható. Ezeken a dalokon nőttem fel. Az akkori Erdélyben kincsnek számítottak a magyar lemezek. Akkor még nem gondoltam, hogy énekesnő leszek, de beleőrültem a magyar rockzenébe. Most így köszönöm meg az elődöknek az elmúlt húsz évemet. Szeretnék majd egy koncertet is belőle, vagy akár többet is.
Anita: – Az én új lemezemen is lesz néhány feldolgozás, de ezúttal főként új dalok dominálnak majd. Készült rá egy meglepetésduett is, és szerintem azok, akik eddig kedveltek, ezt az albumot is szeretni fogják. December 9-én tartom a jubileumi koncertemet a BM Duna Palotában, és ahogy eddig is, továbbra is járom majd az országot. Amíg tudok, addig énekelek. Talán húsz év múlva megint leülhetünk majd beszélgetni, és akkor is lesz egy-egy új lemezünk…
Fotók: Szabó Adél, Bali Sándor
Zene.lap.hu »
Sztár.lap.hu »
Magyar pop.lap.hu »