András a Kispál és a Borz, majd a Kiscsillag tagjaként több mint húsz éve koptatja a hazai színpadokat, s ez idő alatt generációjának egyik legfontosabb szövegírójává vált. A negyvenegy éves zenész akkor sem lazsál, ha éppen szünetet tart valamelyik együttese, rendre feltűnik ugyanis a népzene és a kortárs könnyűzene sajátos elegyét játszó formáció, a Csík zenekar oldalán is.
– Lukács Laci a múlt héten azt kérdezte tőled, hogy honnan jött az ötlet, hogy a Csík zenekarral elmerülj a népzenében, illetve nem tervezed-e, hogy ebben a műfajban dolgozva készíts egy teljes albumot?
– Úgy gondoltam – gondoltuk –, hogy ellentétben az eddigi gyakorlattal, nem elektronikus hangszerekkel kell népzenét játszani, hanem azt a hagyományt kell folytatni, amelyet a régi muzsikusok, akik az új stílusokat beépítették a saját megszólalásukba. Egy folkzenekari felállással nagyon sok minden eljátszható. Innen tehát az ötlet. Az előző Csík-lemezen szerepelt három Kispál-dal, illetve egy közös dal, amely egy amerikai tradicionális blues-sirató, amelynek én magyarítottam a szövegét. Ezt egyébként Csík Janinak címeztem, aki éppen egy súlyos baleset után lábadozott. Az is kérdéses volt, hogy hegedülhet-e még az életben. Van egyfajta szép sorsszerűsége a mi találkozásunknak, éppen ezért azt hiszem, nem feltétlenül kell konkrét terveket szövögetnünk. Eddig is mindig volt valahogy.
– Előfordul még, hogy lámpalázas vagy koncert előtt?
– Az egy nagyon rossz állapot, ha a zenészben nincs drukk. Volt olyan koncertünk, ahol nem voltam lámpalázas, és ez pánikba is ejtett.
– A húszéves Lovasi szeretné mostani önmagát?
– Hát ezt tőle kellene megkérdezni… De nem a mai Lovasival van itt a baj, hanem a huszonöt-harminc évessel. Egyrészt, egy kicsit előbb el kellett volna kezdeni nyitni, hogy ne csak egy zenekarban legyek, hanem hogy kipróbáljak mást is. Másrészt, mai fejjel hallgathatóbb produkciókat csinálnék. Nagyon türelmetlen voltam olykor-olykor. Olyan dolgokra is azt mondtam, hogy megjelenhet, amelyekről később tudtam, hogy nem fognak tetszeni. Valamiért azt hittem, sürget az idő.
– Számtalan veled készült interjút olvastam. Mintha lenne benned manapság némi keserűség…
– Keserűség nincs bennem. Maximum annyi, hogy régen eszembe sem jutott elmenni innen, most pedig néha elmennék, legalább egy pár hónapra. Nekünk, kultúracsináló embereknek nincs sok okunk örülni, látván, merre tartanak a közös dolgaink. Az a fajta „emberzene”, amelyet én szeretek, marginális lesz egy-két évtized múlva…
– Beszéljünk egy vidámabb dologról. Még mindig egy műcsali a kedvenc tárgyad?
– A kedvenc tárgyam lenne, de az elmúlt két évben talán csak tízszer tudtam horgászni. Egyébként rengeteg gyönyörű műcsali van: míves fahalak, tollból és egyebekből kötött műlegyek, amelyekhez egyébként egyáltalán nem értek, mert nem tudok legyezni. Ezt tartják a horgászat magasiskolájának.
– Horgászás közben főzöl is?
– Ha van mit, és nem engedem vissza, akkor igen. Főzök és sütök is természetesen. Az mindig külön kihívás, hogy az ember a saját maga által elejtett vadat elkészítse.
– Van valami specialitásod?
– Van néhány étel, amelyet sokszor elkészítettem már, de szoktam újítani is. A halakban az az érdekes, hogy a húsuk tulajdonképpen semleges ízű. Mindenféle apróbb konyhai beavatkozást „meghálálnak”, és pont emiatt, mondjuk, egy süllő elkészítéséhez nem is kell sok minden. Sokszor elég csak besózni őket.
– Bajai vagy szegedi halászlé?
– A szegedit is szeretem, főzni azonban bajait szoktam. Ennek az elkészítése jóval érdekesebb, s közelebb is áll az eredeti halászléhez. Régen, miután kifogták a belevaló négy-ötféle halat, betették őket a bográcsba – nem is nagyon mosták ki őket, hogy egy kis vér is legyen a levesben –, majd a Dunából merített vízben, finom kis vékony fűzfaágakból rakott lobogó tűzön, szigorúan egy órán keresztül főzték… nem volt semmiféle hosszadalmas konyhamalackodás.
– Kinek adod át a stafétát, és mit kérdezel tőle?
– Lévai Balázstól kérdezném, hogy mit talált Amerikában, hogy ilyen sokáig marad.
Zene.lap.hu »
Kispál és a Borz.lap.hu »
Magyar zene.lap.hu »