Csányi Sándort egy vörös nővel látták édes kettesben

Pontos vagyok (ritkán fordul elő velem), és halálosan izgulok (ez meg még ritkábban). Ötször elpróbálom magamban a belépőmet, amint Csányi Sándor rám emeli mélytüzű, kissé szomorkás, ámde szívdöglesztő pillantását, és elakad a szava. Mármint neki… Aztán se pillantás, se varázslat. A művész úr békésen teázgat a kávézóban, és kéjesen fújja maga elé a füstöt. Csoda, ha kiesem a szerepemből?

– Nehéz elkezdeni, mi? – mosolyog rám némi kárörömmel.

– Három hete üldözöm, de soha nem veszi fel a telefonját! (Legjobb védekezés a támadás.)

– Jaj, annyi minden volt ebben a néhány hétben! Két bemutatóra készültem, folynak az új film castingjai…

– Ne mentegetőzzön, én tisztelem azokat a művészeket, akiknek a hivatásuk fontosabb, mint hogy állandóan forogjon a nevük a sajtóban.

– Az igazság az, hogy valójában gátlásos, zárkózott pali vagyok, tegnap is ide menekültem a Radnóti Színházból a gratulációk elől.

– Persze, az Osztrovszkij-darab bemutatója! Farkasok és bárányok. Hogy sikerült?

– Jól. Legalábbis a diákcsoport, aki bent ült, nem lépett le, pedig két szünettel játsszuk, lett volna rá alkalmuk bőven. Azt mondják, az embereknek egyre kevésbé kell a kultúra, de én úgy látom, ez nem igaz. Éppen hogy egyre inkább éheznek a jó szóra.

– Nem túl sok ez nekik? Osztrovszkij?

– Ó, ez egy nagyon is mai darab. Ráadásul vicces. Egy piást játszom benne, igazi csődtömeget, aki képtelen megállni a lejtőn. Egyszer annyira elázik, hogy kettős látása lesz, és azt hiszi, az imádottjához beszél, pedig csak az öreg nevelőnőnek vall szerelmet, aki hetvenéves aggszűz létére nagy örömmel fogadja az udvarlást. Képzelheti a hatást!

– Na, ehhez nyugodtan otthon felejthette az öntelt hóhányót, akit a filmekből ismerünk!

– Pont ezt élvezem a színházban! Hogy mindenféle szerepet játszom, szerencsére nem skatulyáztak be.

– Árulja el, honnan tudta, hogy viselkedik egy alkoholista? Például hogy iszik?

– Úgy, hogy megfigyeltem. Itt, a Nagymező utcában láttam egy alkoholistát. Annak a pillanatnak a szépsége fogott meg, amikor az első korty után érezhetően megszűnt körülötte a világ. Abban a percben csak ketten léteztek. Az ital meg ő. Egyébként jó helyen tapogatózik, a színész tökéletes burokban él. Itt vagyok a színházban, aztán forgatok, semmi közöm az élethez. Ezért, ha tehetem, mindenkit megfigyelek, aki az utamba kerül.

– És én még azt hittem, hamarosan el fog szállni a sikereitől, és felmond a színházban, mint a hollywoodi filmszínészek.

– Egyszer kipróbáltam, nem nekem való. Kell a napi megmérettetés, a munka, a viszonyítási pontok. Nem tudok felkelni, ha nem várnak aznap feladatok. Hajt valami állandó megfelelési vágy, hogy jó legyek, hogy szeressenek. De csak akkor tudom élvezni, ha megdolgozom érte.

– Miért kell, hogy ennyire szeressék?

– Nézze, normális ember nem lesz színész. Kell, hogy legyen valami defektje. Én például nagyon mélyről jövök, egyszerű családból, apám szobafestő volt. Nálunk nem sorakoztak könyvek a polcon, még gimibe se mertem jelentkezni, mert nem hittem benne, hogy felvennének. Szinte semmiben nem voltam jó, csak egyben. Ha bohóckodtam, vagy el kellett játszani valamit, akkor jó fejnek találtak, nevettek a haverjaim. De még a főiskolán sem hittem el, hogy valaha színész lehet belőlem. Sokáig csak hebegtem, habogtam, tele voltam kisebbségi komplexussal.

– Innen szép győzni!

– Az biztos, hogy ezek a hendikepek óriási felhajtóerőt jelentettek. Meg kellett tanulnom beszélni, mozogni, de főleg el kellett hinnem magamról, hogy képes vagyok bebizonyítani, én is vagyok valaki.

– Sikerült. Nagy ára volt?

– Valaki azt mondta, egy színész csak akkor lehet igazán jó, ha rettenetesen tönkremegy a magánélete… Igaza volt. Ha otthon túl jól érzed magad, nem fogsz visszavágyni a színházba, és fordítva. Én például kizárólag akkor vagyok boldog és elégedett, amikor játszom. Őrület, nem?

– Ezért váltak el?

Sándor válaszát és a teljes interjút az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.

Színész.lap.hu »
Színház.lap.hu »