D. Tóth Kriszta: Táncoltunk, Mama!

Mert a csillagmintás táncos cipellőt vétek és botorság lenne kihasználatlanul hagyni. A költséghatékonyság nevében tehát fölpattantam a világhálóra, és megtettem azt, amit addig csak terveztem. Szerencsések vagyunk, nagyjából ötszáz méterre lakunk a főváros egyik legjobb művelődési központjától. Reggelente sóvárogva figyeltem a játszóházak, táncmulatságok, gyermekszínházak nagy molinóit. És alig vártam, hogy Lolám elég „nadjány” legyen ahhoz, hogy részt vehessen rajtuk. A lagzi és egy korábbi Szalóki Ági-koncert Lolavilág-beli sikerén fölbuzdulva aztán úgy döntöttem: nem várok tovább. Óvodás nagylánynak nagylányos szórakozás jár! Táncházba megyünk. Kinéztem egy jó kis népzenei programot, 1–7 éves korig ajánlották, éppen jó korban van a gyerek, gondoltam.

Táncos cipő, pörgős szoknya, szép harisnya, buggyos blúz. Lola jókedvű, mama izgul, daddyt elengedtük motorozni. Minden tökéletes. A négytagú zenekarban egy nyolcévesforma fiú gyakorol a dobokon, a lányom tátott szájjal, leplezetlenül szerelmes csodálattal figyeli. Felhőtlenül boldog vasárnap délelőtt! A teremben egyre gyűlnek az anyukák és apukák. Van, aki két gyerek kezét fogja, a harmadik pedig hordókendőben csüng a mellkasán. Sok az alföldi cipő és a hosszú szoknya, a bennem lakozó bölcsészlány nagyon nagy örömére. Egyre több a gyerek. Ahogy nő a létszám, Lola puha kezének szorítása úgy erősödik a markomban. „Mama! Sokan jönnek táncolni, nézd!” – nagy kék szemét a szokásos kistányér méretűre nyitja. Ő sem látott még ekkora kavalkádot.

Aztán megszólal az ének. Kedves, kerek arcú nő dalol, tisztán cseng a hangja, csak úgy kanyarog az aprónép között. A gyereksereg elhallgat, és – az utasításnak megfelelően – egy szülő-egy gyerek sormintát fölvéve, kézen fogva körbeáll. A (közvetlenül a bölcsészlány mellett) bennem lakozó csordabrika hatására én is betagozódom. Szinte gondolkodás nélkül. Aztán föltűnik, hogy mintha a pici puha és izzadságtól nedves kezecskék szorítása valahogy más, mint előtte. Jobbra nézek: ismeretlen kisfiú. Balra nézek: ismeretlen kislány. De hol van Lola? Na, nem kell sokáig keresni. A lányom a kör közepén áll, és döbbenten szemléli az eseményeket. Az egymás kezét fogva, körbe-körbe járó mamákat, papákat, nagymamákat és egy-hét éves gyerekeket. A nénit, aki moldvai gyerekdalokat énekel és táncol. Csak áll középen és bámul. Nagyjából húsz másodpercenként megkeres a szemével, és amikor megkísérlek kiállni a körtáncból, azonnal hangot ad nemtetszésének. Vagyis Lolám úgy képzelte el ezt az egész táncház dolgot, hogy a mama táncol a többiekkel, ő meg a saját tempójában reagál az eseményekre. Mint a Magyar Nemzeti Bank a gazdasági válságra. Körülbelül tíz perc telt el, mire Lolám megtette az első, táncra igen távolról ugyan, de hasonlító mozdulatot. Én mentem körbe-körbe a többiekkel, az utasításoknak megfelelően imitáltam a liszteszsák-pakolást, a tésztagyúrást, a palacsintasütést, meg a többit. És közben Lolát néztem. Aki ügyet sem vetett az instrukciókra. Táncolt a maga ritmusában, a maga koreográfiája szerint. És dalolta a saját énekét – mindezt a nagy kör közepén. Néha föl-fölkiáltott, hogy „Mama, nézd mit tudok!”, én meg úgy csináltam, mintha valóban lenyűgözne a produkció. Odabent viszont háborogtam. Az én gyerekem miért nem hajlandó beállni a körbe? Miért nem csinálja azt, amit a többiek? Miért emeli föl a bal lábát, amikor a jobbat kellene, és miért lendít jobb kart, amikor a balt kérik? Föláll, amikor a többiek leguggolnak, és tüntetőleg leül, amikor a táncosok gyorsítják a ritmust. Hát hogy van ez, kérem szépen? Hol van belőle a csordaszellem? A konformizmus? Ő nem akar ugyanolyan lenni, mint a többiek? Hát mi lesz vele így a magyar oktatási rendszerben? De Lola szemmel láthatóan így érezte jól magát. Ő volt a lisztes molnár virgonc kisinasa. Élvezte a tánc örömét.

Miután elhúzták az utolsó nótát is, a büfében almalevet vettünk. „Miért nem álltál be mellém a körbe, Lolám?” – kérdeztem tőle. Nem értette, hogy miért problémázom ezen. Szürcsölés közben mondta: „Táncoltunk, mama. Te a nénikkel, én meg Lolával. Egyedül, középen. Jó volt.” Okvetetlenkedni lett volna kedvem, de erőt vettem magamon, csöndben maradtam. És közben, titokban, nehogy valaki megtudja, irigyelni kezdtem a hároméves lányomat…

• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »