Soma: Végre esélyt kaptunk, hogy irányítsuk a sorsunkat!

Szemerkélő esőben találkoztunk, Újlipótváros egyik jellegtelen mellékutcájában. Rövid tanakodás után percekig a lomtalanításból  hátramaradt szeméthegyek között ténfergtünk, míg rá nem leltünk egy kis kávézóra, ahol azonnal lecsaptunk az egyetlen szabadon árválkodó asztalra. Soma, akivel Ébresztő! 2. című könyvén kívül állandó klubjairól és a dzsungelkalandról is beszélgettem, nem spórolt a szavakkal, s az első perctől az utolsóig hihetetlen dinamizmussal mesélt. Egy idő után azt vettem észre, hogy a kérdéseimre adott kimerítő válaszait nemcsak én hallgatom, hanem a zsebkendőnyi kávézó személyzete és vendégei is.

– Nemrég jelent meg második könyved Ébresztő! 2. címmel, amelyben a hozzád írt Nők Lapja Cafés levelekből válogatsz. Mi a leggyakoribb kérdés, amellyel megkeresnek?

– Tavaly februártól idén májusig több mint ezer levelet rendszereztem. Füzetekbe írtam a neveket, zárójelbe az életkort, az időpontot, amikor a levelet kaptam, s két-három mondatban vázoltam a gyökérproblémát. Ennyi levél után szinte reprezentatív statisztikám van arról, hogy milyen típusú problémák a legsűrűbben visszatérők. Az emberi problémagyártás egyébként végtelen. Őrületes variációkkal lehet találkozni, döntő százalékban azonban továbbra is párkapcsolati jellegű problémákkal keresnek meg. Persze a könyvben a szerkesztőmmel együtt úgy válogattam, hogy az anyaság, az önismeret, az önkeresés és a családi problémák témakörét is érintsem.

– Volt benned valaha kétely, hogy valóban jó tanácsot adsz-e?

– Persze. Az első két évben három nappal előre elolvastam az esetet, s miközben szaunáztam vagy kocogtam, folyamatosan pörgettem az agyamban. Hagytam kifutni a problémát. Amikor azt éreztem, hogy megfogalmaztam fejben, akkor ültem csak le a számítógép elé. Előfordult, hogy a férjemtől kértem segítséget, aki másképpen lát rá a dolgokra, mint én, és együtt filóztunk az adott történeten. Ez ma már nem így történik. Közel kétezer levél elolvasása után kialakult bennem az a képesség, hogy észrevegyem a tipikus gondokat. A személyes találkozások is segítettek ebben. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz azokkal a kis csomagocskákkal, amelyeket átadtam, és a visszajelzések, valamint az ebben megszerzett gyakorlatom miatt mára könnyedén válaszolok a kérdésekre. Amire régen napokat szántam, azokat ma már gyorsan átlátom. Nagyon ritka az olyan eset, amikor megtorpanok.

– A klubokon kívül is foglalkozol emberekkel. Hogy néz ki egy fogadóóra Sománál?

– Ha eljön hozzám valaki, annak mindig elmondom: ha rendbe szeretné hozni az életét, tisztában kell lennie azzal, hogy ez munka. A változásért tenni kell. Egy beszélgetés minimum háromórás, de az is előfordult már, hogy hat órán keresztül tartott. Kívülről megmutatom neki azt helyzetet, amelyben benne van, s megpróbáljuk felfejteni, hogy milyen mintákat hozott a családjából. Amint rálát a dolgaira, képes lesz arra is, hogy saját magát kontrollálja. Végül megbeszéljük, hogy milyen terápiára lenne szüksége. Addig senki sem lép ki a lakásomból, amíg nem indulunk el a változás irányába.

– Mindig a lakásodban dolgozol?

– Igen, oda hívom őket. Illetve csak a nőket, férfiakat sosem. Látod, nem is tudom, hogy miért van ez.

– Ha már feldobtad ezt a labdát, kénytelen leszek lecsapni. Nem barátságtalan dolog ez a férfiakkal szemben?

– Már én is gondolkodtam azon, hogy míg az asszonytársaimat a kiskonyhámban fogadom, addig a férfiakat miért egy kávézóban. Bennük is csak egy lelket kellene látnom, amelynek teljesen mindegy a nemisége. Úgy látszik azonban, még sincs így. Mi, nők könnyebben meg tudunk nyílni egymás előtt. Nem állítom, hogy nincsenek titkaink, de mélyebbre tudunk menni egymással, mint egy nő és egy pasi együtt. A nők nem állítanak falakat egymással szemben, míg a férfiak eleve megtanulták, hogy az érzelmeiket nem mutathatják ki.

– Hogyan tudod elkerülni egy háromórás beszélgetés során, hogy túlságosan a történet hatása alá kerülj?

– Azt tanítom, hogy bármilyen kellemetlen helyzetről legyen szó, három megoldás kínálkozik: kiszállok, változtatok rajta, vagy elfogadom. Minden más csupán energiafolyatás. A panaszkodás, a kifelé hárítás az alvó gyermekemberek sajátja. Ennek nincs értelme, és én nem is hagyok ennek teret. Együttérzés van, de ebből tovább kell lépni a megoldás felé. Éppen ezért soha nem húznak le ezek a beszélgetések. Elsősorban nem az érdekel, hogy éppen akkor mi van az adott emberrel, hanem az, hogyan tudna kilépni ebből.

– Beszéljünk egy kicsit a Celeb vagyok, ments ki innen! című dzsungelshow-ról. Óriási különbség volt a két széria szereplőgárdája között. Szerinted miben különböztetek a másik csapattól?

– Éppen a napokban volt a műsor partija, amelyen ez volt az egyik főtéma. Tóth Gabi mondta: „Nektek milyen szerencsétek volt, hogy ilyen klassz emberekkel lehettetek együtt! Nálunk nem volt ilyen jó a csapat.” Csak mosolyogtam, hiszen nem ez a lényeg. Ha valakinek valami baja van, akkor valójában sosem a másik emberrel van problémája. Miért várnánk el mást, mint ami a valóság? Hiszen ő olyan, amilyen! Egyik ember sem változtathatja meg a másikat. Azt láttam, hogy ez a szemlélet nagyon hiányzott a második csapatból. Ezenkívül nem volt egy központi anyafigura sem köztük, aki nemcsak elfogadott volna mindenkit, de láthatatlan módon rendszert vitt volna a napokba, összefogva ezzel a társaságot.

– Nem volt benned félelem az idegen társaság miatt?

– Úgy mentem ki, hogy egy szívcsakra-meditációval mindenkit beraktam a szívembe. Ha valakin „fennakadtam”, és stresszeltem miatta, akkor mindig visszaraktam a szívembe. Senkivel sem volt problémám.

– Még Benkő Dániellel sem?

– Dániel nagy tanítónak bizonyult. Ő egy végtelenül intenzív tükör. Hozzá hasonlóan narcisztikus emberrel még sosem találkoztam az életben. Csak saját maga érdekli, ugyanakkor művelt, agyas, filozofikus gondolkodású férfi is egyben. Két fő szellemi partnerem volt a dzsungelben: Falusi Mariann és Dániel. Ráadásul Dániel is Eckhart Tolle-rajongó, aki korunk egyik legnagyobb spirituális tanítója. Időnként együtt analizáltuk azt a rengeteg ingerültséget, amelyet a személye keltett a többiekben. Mindenesetre nem könnyű vele hosszasan együtt lenni vagy együtt élni.

– Hogyan készültél a kalandra?

– Tudatosan végiggondoltam, mit fogok tenni, sőt hat héten keresztül pszichológushoz és kineziológushoz is jártam, hogy feloldják a féreg- és a csúszómászó-fóbiámat. Amióta az eszemet tudom, betegesen rettegtem a
csúszómászóktól, a gilisztáktól, a hernyóktól. Negyvenéves fóbiától szabadultam meg! Rengeteget szorongtam amiatt is, hogyan fogok kijönni Dániellel. Ismertem őt korábbról, és tudtam, hogy nem egyszerű eset. Végül már nem féltem sem az embertársaimtól, sem a férgektől, csupán önmagamtól és a médiamanipulációtól.

– Miért vállaltad el a szereplést?

– Ennél jobb önismereti lehetőség ritkán adódik egy ember életében. Itt nekem kellett számot adom arról, amiről eddig a könyvemben, az előadásokon vagy a Nők Lapja Cafén beszéltem. Valóban el tudom fogadni az embereket? Igazán képes vagyok „kezelni” az időmet? Képes leszek minden szituációban derűs maradni? Bírni fogom az éhséget, a hideget és a bizonytalanságot? Fantasztikus kaland volt!

Celeb.lap.hu »
Gésa.lap.hu »
Zene.lap.hu »