D. Tóth Kriszta: Első ovis karácsony

Pedig régen nem voltam én az a pityergős fajta. Melodramatikusabb pillanataimban úgy szoktam mondani, hogy ha valakinek egyszer már volt oka sírni, úgy istenigazából, annak az oktalan és ész nélküli pityergéshez már nem maradnak könnyei. Kiapadnak. Nekem édesanyám halála volt az a bizonyos ok, és akkor is vagy három hétbe telt, mire el tudtam kezdeni sírni. Pedig a sírás fontos a gyászban, mert úgy mossa ki az embert belülről, mint egy langyos zuhany. Mindegy, ez itt az év első lapszáma, és én egyáltalán nem a gyászról akartam írni.

A pityergés ízére akkortájt éreztem rá újra, amikor Lolát vártuk. Tisztán emlékszem a pillanatra, a brüsszeli kék kanapén ültem, natúr joghurtot fogyasztottam olívabogyóval, és a televízióban épp reklámszünetet tartottak. Egy joghurthirdetés jött, amelyben volt egy anyuka meg egy kislány. És én elsírtam magam. Meghatott a jelenet, olyan szép volt, ahogy ők ketten joghurtot ettek. No, hát ekkor kezdtem sejteni, hogy már semmi sem lesz olyan, mint addig volt. Kőkeményre száradt könnyzacskóim újra megteltek. Onnantól kezdve megint képes voltam ész nélkül pityeregni és bármin meghatódni. Mit képes voltam… nagyban űztem az ipart. Happy end a film vége? Sírtam. Szomorúan végződött? Sírtam. Gyerekek énekelnek a brüsszeli főtéren? Sírtam. Alex hazajött a munkahelyéről? Sírtam. Késett? Sírtam. És jólesett! Hálát adtam az Anyatermészetnek a hormonháztartásom felborulásáért.

Aztán persze a szülés meg az első hónapok újra megkeményítettek egy kicsit. A rendszeres sírás öröme akkor költözött vissza az életembe, amikor lányomat egy közösség részeként láttam. Aki már adta óvodába vagy bölcsődébe a gyerekét, tudja, hogy a látvány, amint egy néhány éves ded betagozódik egy kis közösségbe, ahogyan egy csoport részévé válik, ahogy együtt énekel, táncol, játszik velük, na, az azért megér jó néhány könnycseppet. Először igazán akkor sírtam újra, amikor az alig kétéves Lola a kezembe nyomott egy gyűrött papírszívet. Piros kartonból készült, rajta csöpp fehér babakéznyommal. „Édesanyámnak sok szeretettel” – és egy rajzolt fésű (Lola első bölcsis jele). Mire a parkolóhoz értünk, lesírtam az összes szemfestékemet.

Értik már, miért mentem remegő térddel életem (és Lolám életének) első óvodai karácsonyi ünnepségére? A pici székeken ültünk egymáshoz zsúfolódva, mi, szülők, úgy éreztük magunkat, mint Gulliver törpeországban. És nekem csomóban állt a gyomrom, úgy izgultam. Persze elhatároztam, hogy tartom magam, ameddig csak lehet, elvégre felnőtt ember vagyok, és egy óvodában ülök. De legalábbis megígértem magamnak, hogy nem zokogok hangosan. Bejöttek, kézen fogva. Lola azonnal megkeresett minket a szemével, úgy csillogott a tekintete, mint még soha. Odaintett, ránk villantotta egérkefogas mosolyát, és beállt a sorba, ahogy gyakorolták. Ekkor már éreztem a bizsergést a szemem belső csücskében… Elénekelték a Télapó itt van…-t, a nagyobbak elmondtak néhány verset, aztán jöttek a kicsik, köztük a mi Lolánk, aki mindenkinél egy fél fejjel alacsonyabb volt (már ettől is simán el tudtam volna sírni magam). Fél szemmel Ili nénire sandítva az Ég a gyertya ég-et dalolták, párnás mutatóujjaik a levegőben (jaj, azok a kipárnázott ujjacskák… ajaj…). A végén pedig elfújták az ujjgyertyákat. Ekkor úgy éreztem, a helyzet menthetetlen, és mániákus zsebkendőkeresésbe kezdtem. Épp könyékig jártam a táskámban, amikor láttam, hogy az öt kiscsoportos közül az egyik, mint egy igazi előadóművész, a szívére teszi a kezét, és a földig hajol. A profikat megszégyenítő magabiztossággal élvezi a sikert. Na, melyik volt az, kitalálják? Ott a pont – naná, hogy az enyém. Az Ég a gyertya szövegét még nem igazán tudta, minden sornak csak az utolsó két szavát dalolta. A táncmozdulatokat is minduntalan az ellenkező oldalra csinálta. De a meghajlásban, abban Lola volt a bajnok. Az óvoda bajnoka. Egymásra néztünk Alexszal. Láttam, hogy ő is hálás Lolának, ennek a göndör, kék szemű bohócnak, amiért megmentett minket a nyilvános elérzékenyüléstől. Megszorította a kezemet, és a fülembe súgta: „Ez az év is jól végződik!” De még milyen jól!