D. Tóth Kriszta: Kedves Egyedülálló Anyuka!

Négy napra elvették tőlünk Alexet. Nincs a történetben semmi nyavalygás, a munka szólította külföldre. És mivel az összes nagyszülő és nagybácsi is épp országhatárainkon kívül tartózkodott (ki átmenetileg, ki hosszú távon), hát egyedül maradtunk, Lola és én. Segítség híján úgy döntöttem, hogy annyi programot szervezek magunknak, amennyit csak lehet – és amennyit a dermesztő hideg meg a szmogriadó megenged. Sokat tanultam a négy nap alatt. Loláról, magamról, családról, ragaszkodásról, türelemről…

Szombat. Reggel Lola alig akarta kiengedni az ajtón az apját. Éppen most jött rá, hogy ő valójában nem is anyás, hanem inkább apás. Végül egy figyelemelterelő mesekönyvakcióval sikerült a férjemnek visszaadni szabadságát. A mesék után közöltem Lolával, hogy készüljön föl, mert a következő napokban olyan nagy mókában lesz része, mint még soha. Először is bevásároltunk, születésnapi ajándékot vettünk Zsuzsinak – hiszen délután buliba voltunk hivatalosak. Szépen becsomagoltuk, csillogó masnit ragasztottunk rá. Ezzel elrepült a délelőtt. A délutáni alvás után pörgős szoknyába öltöztünk, és átsétáltunk Zsuzsiékhoz, ahol már javában tartott a haddelhadd. Embertelen két óra következett, a gyerekzsúrok összes sajátjával. Hazaséta előtt pityergés, hiszti, végül otthon még két mese. Miután Lola lefeküdt, átjött Gota és Erika, mert anyára is ráfér egy kis kikapcsolódás. „Kinek kell ide apuka? Hiszen megy ez egyedül is!” – gondoltam hetykén, két pohár borral később.

Vasárnap. Lola reggel korán ébredt, beszaladt a hálószobába, és elkámpicsorodva vette tudomásul, hogy az apja még nem jött haza. Anya dupla kávéval indított, Lola dupla vajas kaláccsal. Mivel odakint mínusz tíz fok volt, és harapni lehetett a port, egy közeli játszóház mellett döntöttünk. Másfél óra masszív dühöngés után, kissé csatakosan, beültünk ebédelni. Mint két jó barátnő. Beszélgettünk, viccelődtünk, egymás tányérjából ettünk. Apa? Milyen apa? Önbizalmam egészen a délutáni alvás végéig tartott, amikor is megérkezett Kati, Lola bébiszitternek álcázott barátnője. Ugyanis, mit ád Isten, a négyből kettő napot sehogy sem sikerült elcserélni, várt a Híradó. Csak annyit tudtam elintézni, hogy a szokásosnál egy kicsit később menjek be – a körülményekre való tekintettel. Mert körülmények, azok voltak. Lola mind a 16 és fél kilójával csimpaszkodott a nyakamba, úgy próbált visszahúzni a lakásba. És közben Blaha Lujzát megszégyenítő elkeseredettséget produkált. „Jaj, jaj, elmegy az én anyukám!” „Ne hagyj itt!” „Mi lesz velem, ne menj el!” – ilyen kinyilatkoztatásokkal szórakoztatta a társasház lakóközösségét. Katival végül nagy nehezen megnyugtattuk, elfogadta, hogy néhány órával később otthon leszek, és már együtt isszuk meg az esti tejet. Az én hangulatom viszont végérvényesen elromlott. A bölcsődei beszoktatás időszakát idéző hangulatban gurultam be a Szabadság térre. Úgy parkoltam, hogy a kocsi orra menetirányba nézzen. Azzal is nyerek 30 másodpercet.

Hétfő. A nagy sikerre való tekintettel az óvoda kapujában Lola megismételte a „Mama ne menj el”-„Ne hagyj itt”-„Mi lesz velem” előadást. Mire végre elindultam, a gyomrom remegett, a szívemet meg mintha tüzes vassal szurkálták volna. A könnyzacskóim meg… hát, azokról nem érdemes beszélni. Este Lola ötpercenként megkérdezte, hogy hol van az ő apukája, és hogy miért csak én vagyok itt. A kettő között pedig a türelmemet tesztelte. Sikerrel. Alvás előtt sokáig babrálta a fülemet, és a szokásos hét helyett tizenhárom puszit kért. Kilencre én is ágyban voltam.

A kedd kísértetiesen hasonlított a hétfőre. Azzal a különbséggel, hogy estére semmi máshoz nem volt kedvünk, mint hogy összebújjunk a kanapén, és daddyről beszélgessünk. Meg arról, hogy mi mindent fogunk csinálni a hét végén, amikor majd újra hárman leszünk. Anya-apa-gyerek. Közben eszembe jutott az a gondolat, amit egyik (egyébként nagyon kedves és tanult) kollégám mondott nemrég egy újságírónak a családról, ami szerinte nem a gyermek születésétől lesz család, hanem attól, hogy van benne anyuka is és apuka is… mint a brüsszeli parkban. A gondolat, amivel már akkor sem értettem egyet, amikor először olvastam. Hát még most. Mert egy család sokféleképpen lehet család. És sokféleképpen lehet szép. Például csak anyával. Még akkor is, ha egyedül sokkal-sokkal nehezebb.