A Kaméleon című film kapcsán szinte állandóan csöng a telefonja, közben pedig egy új darab is feladatokat ad számára. Így nem csoda, hogy kétszer kellett áttennünk a találkozót, amíg le tudtunk ülni egy kis kávézóban.
– Bele lehet szédülni ebbe a tempóba…
– Már a végén tartok egy olyan időszaknak, amikor rengeteget dolgoztam. De azért nem kell aggódni értem, ilyenkor is szakítok időt arra, hogy feltöltődjem. Például nem tartom természetesnek, hogy a mobiltelefont mindig fel kell venni, ezért bátran megteszem, hogy lehalkítom. Előfordul persze, hogy így nem csak azt zárom ki, amit valóban ki akarok, de nekem nyugalmat ad, ha nem vagyok elérhető. Szóval megteremtem magamnak azt az időt, amikor ki tudok kapcsolni, akármilyen elfoglalt is vagyok. A munka egyébként nem fáraszt. Egy jó próbán keletkezett energia üzemanyag, amit az élet minden területén képes vagyok hasznosítani.
– Úgy gondolom, egészen könnyű párhuzamot találni a Kaméleon-beli szerepeddel. A figurádnak, Hannának élete a színpad, igaz, ő balett-táncos. És téged is elsőre felvettek a főiskolára, nem voltak kerülő útjaid. Sosem akartál más lenni, mint színésznő?
– Épp ellenkezőleg, egyfolytában más akarok lenni. Néhány napja Pogány Judit öltözőjében ültem, és amíg ő lesminkelt, kérdezgettem erről és sok más szakmai dologról. Attól, hogy beszéltünk, világosabb lett minden. Persze azt, hogy nekem is olyan gyönyörű pályában lesz-e részem, mint Juditnak, nem tudom. Ha változtatnék, olyan munkára vágynék, ami nem azt követeli, hogy önmagammal foglalkozzam, inkább figyelmesebbé tenne mások iránt. Azt már tudom, hogy ez a vágy bennem van, és eléri a célját.
– Ez egészen határozottan úgy hangzik, mintha válaszút elé értél volna.
– Pedig azért nem ennyire drámai a helyzet. Nem akarom siettetni a váltást. Ahhoz, hogy az ember élete teljes legyen, mindegy, mit csinál, csak az a fontos, hogy adott időben jó helyen legyen. És én most jó helyen vagyok. Az Örkény István Színház társulatában, amelyet rendkívüli módon szeretek. De elérkezett a pillanat, amikor jó lenne mást is kipróbálni, kalandozni kicsit. Sok professzionális munkában vehetek részt, amelyben a munka feltételei adottak, és ez biztonságos, de egyben felelőtlen állapot is, amitől elpuhul az ember, mert azt gondolja, ez alanyi jogon jár. Én pedig szeretnék visszaállni a startkockára, csak még nem találtam meg a módját. A másik, amire vágyom, a tanítás. Dolgozom együtt pályakezdő színészekkel, és nem tudom nem meglátni, ha összezavarodnak, ha nem gondolkodnak, vagy épp túlgondolják a dolgokat. Ezt el is mondom nekik, ha érzem, hogy lehet, vagy ha megkérdeznek.
– Mindenesetre most is nagyon érdekes, mondhatni, kísérleti darabban játszol az Örkény István Színházban…
– Egy frankfurti orvos a 19. században saját maga készített a kisfiának egy képeskönyvet karácsonyra. „Struwwelpeter” mára a németek egyik szimbólumává vált, a nevelhetetlen gyerek figuráját testesíti meg. A mesekönyv történetei „rosszcsont kölkökről” szólnak: piromán Hennike felgyújtja magát, ujjszopó Konrádka ujjvesztéssel lakol meg. Szóval horrortörténet a Jógyerekek képeskönyve, és fekete humorú rémvarieté készült a kötetből, ahol a férfiszerepeket nők, a női szerepeket férfiak játsszák. Előadás közben jót nevethetünk a hisztérikus szigorral nevelő szülőkön. Szerettem a próbafolyamatát, abszolút csapatmunka volt.
A cikk folytatását megtalálod a legújabb Maximában, melyet most csillogó szájfénnyel is megvásárolhatsz! Keresd az újságárusoknál!
www.maximanet.hu
Színésznő.lap.hu »
Filmsztár.lap.hu »
Színház.lap.hu »