D. Tóth Kriszta: Hölgy lett a lányom!

Mit tegyen a feminista, ha lánya születik? Ha mégoly puha feminista is, mit tegyen, amikor a lányából ízig-vérig hölgy lesz? Aki mást sem akar, mint „lányos” dolgokat csinálni. És aki a szabadidős foglalkozásokat, a játékokat egyetlen éles határvonallal választja ketté: „Ez fiúknak való, mama – ez pedig lányoknak.” Hát, kérem szépen, ez a bizonyos feminista bemegy nőnemű gyermekével a boltba, és megadóan tűri, amikor a kinőtt, vagány zöld gumicsizma helyett a nőnemű gyermek valami elképesztően rózsaszínt választ. A sötétzöldekre rá sem néz, mondván – újra: „az fiúknak való, mama!”

De nem csak ez van. Amikor Lolám a hosszú karácsonyi vakáció után visszatért az óvodába, kissé izgultam. Mert hosszú nyaralások, karácsonyi szünidők után Lolámnak általában nemigen akaródzik óvodába menni. Aztán több felvonásos búcsúzkodás után végül mindig győz a kíváncsiság és a kalandvágy – vagyis: ott maradni már nagyon is akaródzik. Ez a karácsony azonban nagyon együtt levősre sikerült, ami persze remek. Kivéve akkor, amikor éppen isszuk a levét. Szóval, Lolának nem fűlött a foga az óvodához, mert ott, ugye, a mamák nem maradhatnak. Volt is durca, hiszti, csöndes lelki terror és hangos feleselés. De aztán odaértünk és átöltöztünk. Lola felöltötte vadonatúj, flittervirágokkal díszített, pörgős szoknyáját, hozzá a lila szíves harisnyát, és a kezemet szorongatva belépett a csoportszobába. Loláék óvodai csoportjában sok lány van. Sok-sok lány, és mindössze 5, azaz öt szem fiú. No, ebből az öt szem férfiból négyen voltak jelen aznap reggel. És mind a négyen leplezetlen csodálattal adóztak nőiesen kócos és lányosan pörgős szoknyás Lolámnak. Körbevették, és a maguk négyéves őszinteségével mondogatták neki felváltva, hogy „de szép vagy!” Majdnem elájultam. Hát még akkor, amikor a lányom, mindezt érzékelve, hirtelen elhúzta addig tenyeremben izzadó kezét, végigsimított a szoknya virágain, és azt mondta: „Köszönöm. Megmutassam, mekkorát tudok ugrani?” És megmutatta.

Apró lovagjait azóta is maga köré gyűjti reggelente, és raktározza a bókokat. De azért a nagy lovagiasság nem tart ám örökké… A minap bosszúsan jött elém az óvoda udvarán, és mondta: „Nem engedték, mama. Azt mondták, ez nem lányoknak való. Pedig lányok is játszhatnak a kisautókkal, igaz?” Mint kiderült, amennyire az én lányom ragaszkodik az ő émelyítő színekben pompázó pónijaihoz, Dodó, Kole meg a többi hímnemű legalább annyira ragaszkodnak az ő férfias matchboxaikhoz. Meg a kék hajós pólóhoz, a barna bőrbakancshoz, a szürke csíkos pufidzsekihez. Három-, legfeljebb négyévesek. És kész vannak. Férfiak és nők, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Még akkor is így van ez, ha puha feminista, az ő felvilágosult férfi társával az oldalán annak idején nem vett kizárólag rózsaszínű rugdalózót, nem festették púderpinkre a babaszobát, és válogatás nélkül játszottak vele főzőset és bicikliszerelőset. Bizony, van néhány dolog, amit meghatároz a biológiai adottság. Például azt, hogy mit mondanak nekünk a bölcsődében-óvodában: mi való, ha lányok vagyunk, és mi, ha fiúk? Mivel illik játszanunk, és mit illik viselnünk. És (szinte el sem hiszem, hogy ezt mondom…) nincs is ezzel olyan nagyon nagy baj. Persze jó lenne, ha már az óvodákban elültetnék a valódi egyenjogúság magvait a buksi fejekben. Hogy amikor igazgatótanácsi elnökként, mondjuk, Dodónak el kell döntenie, hogy kinevezze-e Marit ügyvezető igazgatóvá, avagy hagyja igazgatóhelyettesi rangban, talán bátrabban dönt majd, és elhiszi, hogy nő is képes jól irányítani. Persze van nő, aki nem, mint ahogy van olyan férfi is, aki alkalmatlan lenne. De nem lehet egyszeriben mindent megváltoztatni. Én például, hiába vallom magam botcsinálta feministának, örülök, amikor nőnek látom a lányomat. Ellágyulok a hajcsatoktól és kis göndör copfoktól. Imádok vele főzni, és már a rózsaszín gumicsizmát sem bánom. De amikor megkérdezi, hogy daddy miért mosogat, amikor az óvodában azt mondták a gyerekek, hogy az nem fiúknak való foglalatosság, akkor nem hazudok neki. Mesélek neki egy szép világról, ahol férfiak és nők közösen vezetik közös háztartásukat, és közösen nevelik közös gyermekeiket. Ahol az mosogat, aki éppen ráér. Ez tetszik neki. És ez egyelőre elég is.