D. Tóth Kriszta: Katicatündér kalandja

Megboldogult édesanyám nem volt az a kimondott házitündér. Főzött ugyan, takarított, mosott, gyereket nevelt munka mellett – vagyis tette a dolgát, az összeset, amit akkoriban egy vidéki háztartásban még inkább elvártak egy asszonytól, mint mostanság. De valahogy soha nem éreztük, hogy igazán élvezné az életének ezen szerepeit. (Aki most fölkiált, hogy „ugyan már, vajon melyik nő élvezi a házimunkát?!”, annak csak annyit mondanék, hogy én ismerek jó néhányat, aki boldog, hogy otthont teremthet – főállásban!) Ez alól csak két kivétel volt. Az egyik a kötés – anyám egész családunkat ellátta számos pulóverekkel –, a másik pedig a farsangijelmez-készítés. Soha nem fogom elfelejteni azt a fekete-fehér csíkos macskajelmezt, amelyet hetekig varrogatott kézzel, hogy aztán egyetlen nap alatt cafatokká szakadjon az ő négyéves lánya óvodai farsangján. De készített cowboy – elnézést, cowgirl – jelmezt is, igazi keményített kalappal meg fából faragott játékpisztollyal. Utóbbi helyett a nap végén kéményseprő létrát kapott vissza. Az öcsémnek is volt jó néhány emlékezetes darabja, amelyek közül, mint a Mont Blanc a ködben, kiemelkedik az ominózus bohócmaskara. A bohóchoz, amely fekete-lila színben pompázott, hegyes sipka és igazi krumpliorr járt. Csodájára járt a ház, amikor a négyéves Andris a lépcsőházban rohangált benne. Merthogy hordta bátran, már napokkal a farsangi mulatság előtt. Csak éppen hiába minden szép szó, kérlelés és fenyegetés, aznap nem volt hajlandó fölvenni… Ez a blama járt a fejemben, amikor Lola bő egy héttel az ovis farsang előtt csak és kizárólag a katicajelmezben volt hajlandó bármit is csinálni. Abban mentünk játszóházba, a parkba, a közértbe, sétálni, mindenhová. Ja, és egyáltalán ne holmi mezei katicajelmezt tessenek elképzelni. Ó, nem! Ez, kérem szépen, egy katicaTÜNDÉR jelmez volt. Tüllszoknyával, tündérszárnnyal, varázspálcával. Ahogy kell. És, bevallom, nem én készítettem. Mindketten jobban jártunk így. Szóval február elejétől közepéig Katicatündér Lolával éltünk együtt, amíg én közben azon szorongtam, hogy majd éppen farsangkor nem lesz hajlandó fölvenni – mint a testvérem a rossz emlékű bohócruhát.

Nem így lett. Lola aznap korán ébredt, reggeli előtt felöltötte a teljes hacukát (ez nagy szó: egyébként csakis pizsamában hajlandó reggelizni), és alig várta, hogy kipenderüljön az ajtón. A kocsitól egészen az óvoda bejáratáig szökdécselt. Lelkesedése a körtejelzésű öltözőszekrényig tartott, ott aztán, mintha elvágták volna. Vörösen izzó katicatündéremből halványpiros, remegő lábú bogárka lett. És soha többet nem tudtam lefejteni a nyakamból. Nem csoda – a jó Niki néni helyett egy copfos indián, Roni helyett egy csillogó királylány, Dodó helyett daliás tűzoltó várta. És mindannyian jól érezték magukat. Az én szeppent Lolámnak tíz perc kellett, hogy be merjen lépni a csoportszobába. Ahányszor megdicsérte valaki a jelmezét, belefúrta a fejét a combomba. Aztán két kézzel kapaszkodott a fülembe, amíg a többiek bemutatták a jelmezüket, és azt mondogatta: „Ne hagyj itt, mama.” Még azt sem engedte, hogy megtapsoljam Lucát, aki Thomas vonat barátnőjének, Emilynek öltözve hősiesen cipelte magával a zöld kartonszerelvényt. Összetapadtunk, mi ketten, nem volt az az Ili néni, aki szét tudott választani minket. Én próbáltam elköszönni, bátorítottam, hogy bulizzon ő is, a jelmezek alatt ott vannak a barátai. Ő viszont minden szóra erősebben szorította a fülcimpámat. Sok volt neki, amit látott. Így ment ez sokáig, egészen addig, amíg már majdnem feladtam és lemondtam az összes aznapi programomat, hogy virágjelmezbe bújjak, ha már összenőttem egy katicával. Akkor, egyszer csak, eszébe jutott a csomag Zizi, amit az óvoda felé vettünk „rágcsálnivaló” gyanánt. Efféle „finomság” kizárólag piros betűs napokon jár Lolának. Szóval eszébe jutott, és magához vette. „Adok ebből mindenkinek, mama!” – kiáltott föl hirtelen. Piros katica – oppardon – katicatündér jelmeze hirtelen újra élénken virított. „A tavasztündérnek, a három balerinának és a két királykisasszonynak. Meg Emily vonatnak!” És már el is viharzott, egyenesen a kör közepébe. Kézen fogta Ili nénit, aki – mit ad a Jószerencse – szintén katicaruhába bújt aznap. Csak a szemével intett, miközben szorította a zizis zacskót: mehetsz mama, minden rendben lesz. Katicanéni vigyáz rám!