D. Tóth Kriszta: Százcentis jógi, aranyhajjal

D.Tóth Kriszta | 2009. Március 04.
Azt mondja, hogy fejleszti a gyerek érzelmi intelligenciáját. Megtanítja kezelni a félelmeket, a szorongást, és azt, hogyan vezessék le az indulatokat. Nyújtja az izmaikat, erősíti a gerincüket és serkenti az anyagcseréjüket. Naná, hogy ez után a felvezetés után elhatároztam, hogy megmutatom Lolának a gyerekjógát!

Aki most valamiféle divathóbortra gondol, attól azt kérem, nyissa ki néhány percre az elméjét és a szívét. Tegye be az előítéleteit az asztalfiókba, és számoljon el tízig… Megvan? Akkor kezdhetjük. Öt éve jógázom. A történetben semmi romantika nincs. Egy barátnőm hívott, én mentem. Ráéreztem az ízére, és ott ragadtam. Persze ez az „ott” nem egy klasszikus edzőtermet jelent. Hanem bármit, ahol kényelmesen el lehet végezni néhány gyakorlatot, viszonylagos nyugalomban. Brüsszelben a nappalinkat jelentette, itthon a hálószobát, vagy a csöpp jógastúdiót, amely – milyen szép! – első magyarországi lolás otthonunk volt valaha. A történet itt kezd romantikussá válni.

Néhány nappal azután, hogy hazaköltöztünk, meglátogatott minket Orsi barátnőm, akinek addigra elege lett addigi „multicéges” életformájából, és azon morfondírozott, hogyan tudná szorosabbra fűzni a köteléket az élete és az addig csak szabadidős tevékenységként gyakorolt jóga között. Egy jelre várt, amely utat mutat neki. Ezt a jelet pedig nem más adta meg, mint a másfél éves Lola, aki angyali mosollyal jött-ment a dobozok között másfél szobás kölcsönlakásunkban. A világ távolinak tűnt, a nap besütött az ablakon, egyenesen a lányom göndör fürtjei közé. Miközben benne gyönyörködtünk, Orsiban szép csendben megszületett a Terv. Miután kiköltöztünk, a lakásban megnyitotta élete nagy álmát, saját pöttöm jógastúdióját. Én szentélynek hívom, de csak ha senki sem hallja. Ide járok, hol sűrűn, hol ritkábban. És ide vittem vissza az immár hároméves fürtöst, miután hírét vettem, hogy óvodásoknak és iskolásoknak is tartanak órákat.

Odafelé, az autóban kérdezősködött: „mi az a jóga, mama?”, „olyan, mint a torna vagy az úszás?”, „Ottó bácsi is ott lesz?”, „ugrálhatok?”. Beszéltem neki hosszú hajú indiai emberekről, meg a mamáról, aki megpróbál úgy csinálni, mint ők: otthon nyújtózkodik a földön, Lola pedig rendre kineveti. Erre persze kuncogott, és kijelentette, hogy ő bizony nem fog nyújtózkodni, és ha nem lehet ugrálni, akkor ő inkább nem is jönne. Próbáltam megmagyarázni, hogy a gyerekjóga nagyon izgalmas, mert állatokat utánzunk, meséket játszunk el, és közben jól megdolgoztatjuk az izmainkat, hogy jó erősek és hajlékonyak legyenek. A gyerekjóga csupa játék, márpedig a játéknál Lola-barátabb foglalatosság nem létezik. Anikó néni rögtön a foglalkozás elején elmondta, hogy a követező negyvenöt percben mindenki azt csinál, amit szeretne. Ha nincs kedve, hát nem kell gyakorlatozni. Azt hittem, Lola nem figyel a bevezetőre, de amikor hat perccel később, a harmadik gyakorlat után a lágyan szóló szitárzenét sokszorosan túlkiabálva közölte mindenkivel, hogy ő inkább várat épít a párnákból, és szóljunk neki, ha a kiskutyás gyakorlatnál tartunk, rájöttem, hogy nagyon is fülelt. Szóval én csináltam a gyakorlatokat, ő pedig játszott. Néha megpihent, figyelt minket egy csöppet, majd tovább foglalatoskodott. És ötpercenként megkérdezte, hogy „mama, most jógázunk?”. Így ment ez egészen a kisasztal-kisszék gyakorlatig. Akkor hirtelen mellém guggolt, és mint aki világéletében ezt csinálta, elkezdett bennünket utánozni. De nem hagyott sok időt az anyjának a büszkeségre. Két perc múlva újra talpon volt, és a tükör előtt mórikálta magát. Aztán a kelepelő gólyánál megint csatlakozott. Az erdő félelmetes állatai nem érdekelték, de a relaxálást ismét élvezte. Kért egy takarót, az oldalára fordult, és hogy jelezze, tudja ő jól, hogy nem otthon van, a fülembe súgta: „tudod, mama, ez jóga, most nem szopizom az ujjamat lefekvéskor”.

Életem legmókásabb órája volt. A végére könnyeztem a nevetéstől, és – ugyan egyetlen ászanát sem csináltam meg tisztességesen – frissnek és pihentnek éreztem magam. Az öltözés lassan ment. Lola, hála a relaxáló gyakorlatoknak, száz kilométer per órás sebességgel pörgött. Amikor már csak mi voltunk az öltözőben, közölte velem, hogy akkor ő most jógázik, és leült a rongyszőnyegre. Összekulcsolta a lábát, a térdére tette a kezét, lehunyta a szemét, és hümmögni kezdett. Képzeljenek el egy százcentis, pocakos jógit, göndör aranyhajjal. Hogy mennyit fejlődött az érzelmi intelligenciája a negyvenöt perc alatt, nem tudom. De a humorából egy cseppet sem veszített, az száz százalék.

További kiemelt témáink a Nők Lapja március 4-én megjelenő, 10. számából:

60
Idén 60 éves a Nők Lapja! Ünnepségsorozatunk jövő heti számunkban veszi kezdetét, de terveink szerint egész évben örömködünk és szórakoztatunk. És ki mást ünnepelnénk, mint a kortalan és gyönyörű Nőt: következő számunkban öt lány és asszony – húsztól hatvanig – vállalta, hogy kendőzetlenül megmutatja évről évre változó testét. Íme a Nő! Ünnepelj velünk – 108 oldalon!

D. Tóth Kriszta
Alexről csak annyit tudunk: ő az angol férj. És hogy ő az engedékenyebb, ha Lola neveléséről van szó. Na de ki viseli a kalapot? Szegő András ennek is megpróbált utánajárni.

Ajándék nagypapa
A kaposvári családnak csak egy nagypapa hiányzott a boldogsághoz. Meghirdették a Nők Lapjában furcsa kívánságukat, és azóta Józsi bácsi már velük is lakik.

Nőnapi finomságok magunknak
Kecskesajtos bagett, grillezett garnéla, ricottatorta – ez Tamás nőnapi ajánlata. Ne felejtsd áthívni a barátnőidet is!

Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más!         

Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó!

 

Még több az e heti Nők Lapjából:

D. Tóth Kriszta: A férjemről van szó »
A NŐ 60 éve »
Anyáink is ezt viselték »
Ajándék, mellyel meglepem – magam »
Egy férfi is lehet boltkóros »
Költőnek (is) készül a diáklány »

Exit mobile version