Zoób Kati: A pizsamámat is élvezem

Ahogy beléptem a Szent István körúti divatszalon ajtaján, azonnal két kollégája sietett elém. „Kati már várja, de még egy kis időt kér” – mondták a bemutatkozás után, majd felkísértek az emeleti, ruhákkal telezsúfolt, elegáns terembe, ahol hellyel és kávéval kínáltak. A folyosószerű helyiség végéből lázas szervezés, telefonálás zaja szűrődött ki. Aztán egyszer csak gördült a tolóajtó, és egy diszkrét eleganciájú hölgy sietett felém határozott léptekkel. „Zoób Kati vagyok” – nyújtotta kezét, és a roppant nőiesen, de határozottan kezet fogott velem.

– Izgatottnak tűnik, mintha valami különleges dologra készülne.  

– Éppen Bécsbe és Londonba küldünk ruhákat. Mindkét megrendelő új az életünkben, az első darabokat küldjük. Ezek az igazi nagy izgalmak! Amikor az üzletekben nélkülünk kell megélniük a ruháknak, akkor százszoros figyelemmel kell dolgoznunk. Ilyenkor legszívesebben ott állnék a varrógép mellett, és figyelnék minden öltést. Egy-egy technológiai ügyetlenséggel ugyanis nagyon sok mindent elronthatunk, jó trükkökkel viszont kinyithatjuk a világot.

– Mennyire volt ez a siker kódolva a kislány Zoób Katiban?

– Nem merném kijelenteni, hogy bennem volt a mostani siker, bár való igaz: már gyerekkoromban is olyan voltam, aki kizárólag a kihívásokkal teli utakat járja. A legnehezebb feladatokkal is meg tudok birkózni, s amikor túl vagyok rajta, akkor sírdogálok egy kicsit. Volt egyszer egy közlekedési balesetem, melyben szabályosan kettétört az autóm. Amikor intézkedni kellett, akkor teljesen ura voltam a helyzetnek. Csak három nap múlva, egy fékcsikorgás hallatán kerített hatalmába az ijedtség. Nem tudom megállapítani, kié a szerencsésebb természet: aki közben, netán előre izgul, vagy aki utólag. Nyilván az utóbbihoz kell vakmerőség is.

– Az is vakmerőségnek tetszik, amit megfogalmazott a honlapján: luxuskollekciókat gyárt egy olyan piacra, ahol irreálisan kicsi az értékesítés esélye. Ez annak a kislánynak a dacos válasza, aki hallotta, hogy a háború után mindent elvettek a családjától?

– Az ember a génjeiben hordozza a családi múltat. Nem véletlenül mondja a Biblia, hogy hetedíziglen bűnhődünk vagy jutalmazódunk a tetteinkért. Van egy hallgatag erő, amellyel a családom minden tagja elviselte ezt az új élethelyzetet. Az a minőség, amelyről gyerekkoromban meseszerű álomként hallottam a nagymamámtól, hogy mit hordtak, milyen tárgyakat használtak, örök életemre minta lett. Ezért van, hogy bármibe fogok, borzasztó igényességgel és alapossággal akarom megcsinálni.

– Tökéletességre törekvő művész és üzletasszony egyszerre. Ez a kétféle én összetűzésbe kerülhet a tervezőasztal fölött?

– Olykor teljesen irracionális üzleti döntéseket hozok, mert az alkotó énem nem képes a fenekén maradni. Aztán kétségbeesve megyek a döntéseim után, hogy helyrehozzam a dolgokat. Alapvetően művész vagyok, jól körvonalazható tehetséggel, átlag feletti önkifejező képességgel, üzletasszonynak azonban a legjobb indulattal is csak átlagosnak számítok. Ez a kettősség jellemző a vezetői attitűdömre is. A munkatársaimtól kiegyenlített teljesítményt próbálok megkövetelni, másrészt pedig érzékeny, emocionális művészként én vagyok az, aki elsőként elsodródik a feladattól, és a végén elfelejt számon kérni.

– Egyedi kollekció tervezésénél mennyi a ruhából Zoób Kati, és mennyi a megrendelő ízlése?

– Az átlagvásárló nem akarja, hogy az egyénisége domináljon, hanem egy márkaimázs mögé szeretne bújni. Ezek az emberek azt választják, amit itt készen találnak. Pedig szerintem az egyedi ruhában éppen az lenne a lényeg, hogy arról szól, akinek készült. Nem mindegy, hogyan szeret ülni, hogy szeret utazni, hol dolgozik. Ha valaki azt kéri, hogy találjam ki, mit viseljen, igyekszem belemenni a játékba. Hogy egy nő mennyit fogad be belőlem, az persze mindig tőle függ. Én sosem terpeszkedem rajtuk, csupán megpróbálok hozzátenni valamit a személyiségükhöz.

– Az idei Operabál kapcsán számtalan divattervező neve elhangzott, Zoób Katiét azonban nem lehetett hallani.

– Tudom, hogy manapság az számít hírnek, hogy egy celeb hol készítteti az estélyi ruháját. Ez engem egyáltalán nem izgat, sőt megpróbálom ezeket a hókuszpókuszos dolgokat messzire elkerülni. Az alkalmi, estélyi ruháink nem a meghökkentésről, hanem a finom eleganciáról szólnak, emiatt  igyekszem távol tartani őket a hivalkodó médiajelenléttől. Nekem az az erősségem, hogy kombinálható ruhatárakat tervezek. Azt szeretem, ha valakinek négy-öt darabból álló sort készíthetünk, amiben ha akarja, elmehet dolgozni, de jó egy koktélozásra, és viselheti egy partin is. Az estélyi ruhákban is sok olyan elem van, amelyet be lehet illeszteni a hétköznapokba. Az elmúlt tíz évben teljesen megváltozott az elképzelésem az öltözködésről: egységben, harmóniában gondolkodom, s nemcsak a személyiséget, hanem a használhatóságot is figyelembe veszem. Azokat a dolgokat szeretem, melyek nem csupán egy alkalommal adnak örömöt, hanem sokáig.

– Szimpatikus hozzáállás, hogy nem celebekkel reklámozzák magukat.

– Nem az a célunk, hogy az aktuális playmate hordja a ruháinkat. Nem jelenségeket produkálunk, melyek fel-, majd letűnnek, hanem állandóságot próbálunk létrehozni. Másfél évvel ezelőtt Mary J Blige-ot öltöztettük az amerikai koncertturnéján. Még ebből sem csináltunk hírt. Hihetetlen nagy siker, hogy egy világsztár tőlünk vitt ruhákat, de azok a vásárlók, akik az évszakokat és a trendeket áthidaló ruháinkat kedvelik, nem fognak többet venni azért, mert valaki a mi termékünkben ugrabugrál egy rockszínpadon.

– Világviszonylatban mennyire sikeres a magyar divattervezés?

– Itthon több kiváló tervező is van. A magyarok pontosan olyan kreatívak és tehetségesek, mint a világ bármely táján mások. A divattervezés ugyanis nem országhoz kötődik, nemzetközi. Éppen ezért hatalmas elismerésnek számít, amikor külföldön is elfogadják a termékeinket. A világot azonban innen csak lépésről lépésre lehet meghódítani. Hosszú, kitartó jelenlét kell ahhoz, hogy a sikert mérni lehessen, de az én példám is bizonyítja, hogy van a világban fogadókészség, és nyitottak az egyéni stílusra. Bár a divatban a nemzetköziség alapvető kérdés, azért az sem lebecsülendő, ha valaki egy várost  öltöztet.

– Nem érzi úgy, hogy a divat sokak számára követendő kényszer?

– A divatnak a hétköznapi életörömöt emelő, szórakoztató jutalomnak kellene lennie. Ehelyett legtöbbször nyomasztja az embereket. Úristen, nem vagyok olyan, mint a New York-i cityben dolgozó szingli nő! – mondják. De miért kellene olyannak lenni, mondjuk, Kiskundorozsmán? Tőlem teljesen idegen ez a gondolat. A divat sok esetben a tervezők tucatjai számára is nyomasztó dolog: rettegnek attól, hogy ellopják a stílusukat. Pedig a divat evolúciós folyamat. Ha nem lehetne a kreativitást a korábbi tapasztalatokból fejleszteni, az legalább olyan visszás dolog lenne, mintha azt mondanánk, ne hordozzuk magunkban az előző generációban kialakult immunitást.

– Általában feketében vagy valamilyen roppant letisztult szabású ruhában jelenik meg. Miért ez a puritánság?

– Kétféle divattervező van. Az egyik rendkívüli gondot fordít a megjelenésére. Ilyen Galliano, aki a legextrémebb modellje minden egyes show-jának. Az egész világ várja, hogyan jelenik meg a bemutató végén. Az ellentétje Givenchy úr, akit az elmaradhatatlan fehér köpenye miatt olyan, mint egy bolti eladó, és ilyen Armani is, aki puritán módon kerek nyakú pólót és sötétkék farmert hord. Ők megszabadították magukat attól, hogy az emberek azt nézzék, mit vesznek fel. Én hasonló módon érzek. Nem a tolakodó extravaganciáról szól az öltözködésem. Nyáron egy kisváros kikötőjében horgonyzott a hajónk. Reggelizni és fürdeni a szemközti hotelbe jártunk. Életem egyik legszórakoztatóbb dolga volt, amikor reggel a hajómról a csíkos kis pizsamámban átsétáltam a városka főterén. Látja, engem annyira nem nyomaszt az öltözködés, hogy még a pizsamámat is élvezem…