Ma is mosolyognom kell, ha eszembe jut. Persze, ki tudja, mi lett Gáborból, talán egy jól menő ügyvédi iroda vagy talán egy építési vállalkozás sikeres vezetője. Amennyiben túlélte a gyerekkorát, természetesen. Hát ez az… túlélni a gyerekkort… Egészen mostanáig nem gondoltam, hogy ez olyan nagyon nagy kihívás lenne a mi 21. századi lányunknak. Persze, féltettem meg minden, de nem éreztem lehetetlennek a küldetést. Sőt, büszke voltam rá, micsoda stramm gyerek. Ha elvágódott, fölpattant, leporolta magát, és ment tovább. Ha beütötte a fejét, megvakarta gyorsan, és már szaladt is. Még a lakást sem kellett „gyerekbiztosítani” annak idején, mert értett a szép szóból. Nem nyúlkált a konnektorba, nem akarta mindenáron meghódítani a lépcsőket, nem vonzotta az erkély.
Aztán két hete elutaztam két napra Brüsszelbe. Nem állítom, hogy ennek közvetlen köze lenne a fordulathoz, de az események időbeli egybeesése mindenesetre figyelemre méltó. Szóval csütörtök reggel mentem, péntek este már itthon is voltam. Otthon az előszobalámpa alatt ölelkeztünk, az arcát simogattam éppen, amikor megakadt valami érdes felületen a kezem. Lola felszisszent. „Mi történt?”, kérdeztem ijedten. „Megütöttem az államat. Három vizes zsebkendőt véreztem össze”, mondta, és büszke volt. Büszke! Kiderült, hogy lecsúszott egy székről az óvodában, és felhorzsolta az állát. Nem történt nagy baj, viszont a célterület kékeszöld színben pompázott vagy egy hétig. Ez volt Lola büszkesége. Mesélte, mutatta mindenkinek, aki egy pillanatra is szóba állt vele. („Három zsebkendőt! Bizony!”) Egészen addig, ameddig bele nem rohant a szennyestartó kosár sarkába. Mert onnantól kezdve a mellkasán lévő horzsolást mutogatta. Minden este meg kellett nézni, éppen milyen színű a seb. Bocsánat, a Seb. Aztán a kanapéról esett le – kék folt a sípcsontján. Egy hét múlva a fejét ütötte be a konyhapultba – vörös duzzanat a homlokon. És ami a leginkább aggasztó volt a történetben: én rendre lemaradtam a baleset pillanatáról. Csak a nyekkenést hallottam, aztán a szisszenést, végül a megadó üvöltést. Mert Lola, ha koppan, nem sír azonnal. Először is megpróbálja elintézni maga a dolgot. Megbünteti a fájdalmat okozó objektumot, majd néma „auauauaúúúú”-val kísérve veszettül masszírozni kezdi a sérült területet. Közben körülnéz, hogy vajon látta e valaki az akciót – tehát érdemes e keservesen zokogni. Én addigra (kopp-nyekk-szissz-dörzs) már általában odaérek a tett színhelyére, tehát a válasz: igen, érdemes sírni. És akkor neki is kezd. Mondtam már, hogy a gyerekem Blaha Lujza egyenes ági leszármazottja? Legalábbis erre utal, hogy oly meggyőzően képes alakítani a jelenetet, hogy nekem is rendre kicsordul a könnyem.
| Lola korábbi történeteit elolvashatjátok blogunkban! Katt ide! » |
De a legrosszabb az volt, amikor szemtanúja voltam Lola egyik kamikaze becsapódásának. Az esti zuhanyozás után állt a kád szélén, és amíg én a műanyag játékokat pakoltam vissza a dobozba, mórikálta magát a tükör előtt. Egy igazán jól sikerült pofavágás után billent ki az egyensúlyából. Végignéztem, lassítva, úgy, mint egy hollywoodi akciófilmben. „Neeeeeeeee!” – kiáltottam én, és rohantam. „Jaaaaaj, maaaammaaaa!” – kiáltotta ő, és zuhant. Ő nyert. Már a földön volt, mire odaértem. Nem kellett körülnéznie, hogy van-e közönsége a síráshoz, pontosan tudta, hogy ugyanabban az akciófilmben szerepeltünk. Nagyjából ötperces jajveszékelés következett, míg ellenőriztem, hogy se törése, se zúzódása, se agyrázkódása nincs. Aztán puszik és hüppögés. Végül szép csöndben visszasomfordált a fürdőszobába, és ellenőrizte, hogy látszik-e az esés nyoma. Látszott, épp a két szemöldöke között. Ezt megnyugodva konstatálta.
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Kováts Adél: Nem hiszek semmiféle külső erőben » |
A Nők Lapjára itt fizethetsz elő »
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja április 1-jén megjelenő, 14. számából: Kováts Adél Nők Lapja 60 – Ma is a miénk! Tamás Útitárs A szeretet iskolája A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! |