Németh Kristóf: A fiam ujjong, ha meglát a tévében

Külsőre semmi különös. Ugyanaz a sárm, energia, szemvillantás a pincérnek, és ugyanaz a szemérmetlen bámulás a szomszéd asztaloktól, mint legutóbbi találkozásunkkor, úgy két éve. Ha jól emlékszem, akkor harmadik nekifutásra sikerült megszervezni az interjút, két kávét megittam, mire Kristóf megérkezett, és aztán úgy darálta a mondatokat, hogy alig győztem követni a szavait. Ezerféle projekt, munka, egyik itt, másik ott, nem is értettem, hogyan bírja szusszal.

Feladata persze most is van. Ingázik a színház, tévé- és rádióstúdió között, határidőnapló osztja be az életét, de már nem akar minden munkában részt venni. Nem akar mindenhol ott lenni, mindenről tudni, mindent akarni. Mióta apa lett, Németh Kristóf igencsak megváltozott.

– Nézd csak! Lóci  – mutatja felém a mobilját, amelynek kijelzőjén a kisfia mosolyog.

– Édes. Mennyi idős is most?

– Másfél éves. Gyönyörű, nem? És ha hallanád, micsoda beszélőkéje van! Már mindent mond, csak győzd követni. Kész csoda. Jó, tudom, minden szülő így van ezzel, de mi most éljük meg ezt a csodát. Legszívesebben egész álló nap vele lennék.

– És ehelyett?

– Dolgozom: színház, tévé, rádió, de nem panaszkodom, fantasztikus szakasza ez az életemnek. Megkaptam a magyar irodalom, sőt talán a világirodalom legszebb művének a főszerepét, Molnár Ferenc Liliomját. Most mutattuk be Lukáts Andor rendezésében a Budapesti Kamaraszínház társulatával, amelynek immáron tíz éve tagja vagyok. El sem tudom mondani, hogy a Liliom most milyen sokat jelent nekem.

– Annyi színházi szerep, filmfőszerep, népszerű sorozatszínészi munka után még lehet neked újat kínálni?

– Kevés olyan címszerep van, amely az én korosztályomnak íródott, és ezért nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy ezt eljátszhatom, de nem csak emiatt fontos ez az egész. Ez az első bemutató, amelyet már nem láthatott az édesapám, aki egy éve ment el, de nekem mégis olyan, mintha ott ülne a nézőtéren, sőt mintha az egész próbafolyamaton ott lett volna. A darab sokat foglalkozik a halállal, a túlvilággal, a visszatéréssel, és nem tagadom: ez most nagyon mélyen érint.

– Akkor ez nemcsak a kötelező munka, hanem lelki plusz is. De mi fér még emellé?

– Nem sok minden. Szerencsére a rádióban és a tévében maximálisan tolerálták, hogy most a Liliomé a főszerep. Nem kellett mindent egyszerre csinálnom, és szimplán beleszakadnom. Az időm java részét a színházban töltöttem, ha pedig egy rövid szünetem akadt, akkor meg rohantam haza. Szerencsére közel lakunk, így meg tudtam oldani, hogy Lóci délutáni szunyókálására betoppanjak, kiszaladjak a játszótérre, vagy éppen együtt uzsonnázzunk, de még ez is nagyon kevés.

– Másfél év általában pont elég a lelkes szülőknek, hogy a nagy lendület kissé elapadjon. Ti hogy álltok a lelkesedéssel, fáradtsággal?

– Mindkettővel remekül. Talán negédesen hangzik, de igaz: Lóci a szemünk fénye, és minden napot beragyog. Hihetetlenül édes, és ez a rajongás nemcsak ránk jellemző, hanem mindenkire, aki ismeri, aki már találkozott vele. Még Lukáts Andor is odavolt tőle, mikor egyszer bevittem a színházba. De a dolog másik oldala is igaz: hihetetlenül fáradtak vagyunk. Én is, a feleségem, Niki is. Lóci huszonnégy órás műszak.

– Ha jól veszem ki a szavaidból, Lóci bejáratos a színházba. Igazi kis színházi gyerek lesz, aki előadás után felcsapkodja a székeket, szaladgál a próbák alatt, és lesi az apját a függöny mögül?

– Tény, hogy a fiam volt már benn a színházban, de arról szó sincs, hogy ez a közeg lenne a második otthona. Természetes, hogy megmutattam neki a színpadot, az öltözőmet, hogy nézhette a próbát – már amíg meg nem unta –, de semmiképpen nem szeretném őt ebbe az irányba terelgetni. Mikor a főiskolára jártam, ott hallottam először: ezerből egynek sikerül, hogy ez a pálya boldogságos legyen. Hogy olyan szerepeket kapjon az az egy, amikre vágyik, olyan színpadon, ahol játszani szeretne, hogy bírja egészségileg, és hogy meg is éljen belőle. Az élet aztán bebizonyította, hogy mennyire igaz ez az állítás. Én inkább azt mondanám, millióból ha egynek sikerül. Nem akarom, hogy Lóci kényszerből – akár miattam, akár azért, mert gyerekként színházi gyerek volt – ezt a hivatást válassza. Találja meg azt az utat, ahol boldog lehet. Ha ez a színészet lesz, legyen.

– És ha egy nap azzal áll elő: sztár leszek? Végül is te is sztár vagy, még ha újabban kevesebbet is látni a címlapokon…

– Ez tényleg látszik? Na, ennek örülök. Bevallom, tudatosan fogtam vissza magam, és ma már nem akarok az újságokban „díszelegni”. Volt olyan része az életemnek, amikor én is „kifolytam” a médiából, de ma már nem vágyom erre.

– Mert?

– Mert némelyik olyan színvonalú, hogy már ciki megjelenni. És ezt azon az áron is vállalom, hogy akkor sehol sem jelenek meg. Pedig fontos volna, hogy írjanak a legújabb színházi bemutatóról, a munkáimról, a vágyaimról, az életemről. Nem pedig arról, hogy hordok-e tangát, voltam-e anorexiás, vannak-e a feleségemről aktfotók, és készülök-e könyvet írni a gyereknevelésről sztár módra. Erre a népszerűségre nem vágyom, meg arra sem, hogy Lócit efelé irányítsam.

– Gondolom, a fiadnak abszolút sztár vagy. Felcsillan a szeme, ha meghallja a Barátok közt szignálját?

– Egyből fülelni kezd, és már rohan is a tévé elé: ujjong, hogy apa a tévében van. Aztán eltelik néhány perc, megunja, és visszamegy játszani. Azt hiszem, teljes természetességgel kezeli, hogy időnként megjelenek a tévé képernyőjén. De leginkább a matricáimat és a könyveimet szereti.

– Ez a legújabb projekted? Matricagyártás és könyvírás?

– Ugyan már… – neveti el magát. – Lóci először egy matricán fedezett fel, amelyet a Barátok közt szereplőiről nyomtattak. Három matrica volt a nagy kedvenc: egy maci, egy kutya és én. Hogy őt idézzem: ma (mint maci), vau (mint kutya) és apa. Minden reggel úgy kezdődött, hogy szaladt a matricákhoz, és elmondogatta a kedvenceit. Aztán megtalált egy Barátok közt könyvet is, amelyben szintén észrevett. Tehát a reggeli szertartás része lett a matricák mellett a könyv is. Most már nem érdekli annyira a dolog.

– Nem keres téged a tévé mögött, és nem kéri, hogy bújj elő?

– Szerintem nagyjából már tudja, hogy mit is csinálok. Egyébként nagyon vicces család vagyunk, folyton játszunk, grimaszolunk, nevetünk, és Lócinak belefér ebbe a vicces világba, hogy apa néha a tévében játszik.

– Akkor apa foglalkozása?

– Hogy játszik. Hol itthon, hol a tévében, hol máshol.

– Csak azt nem értem, hogy hol itt a fáradtság.

– Nem véletlenül hívtuk úgy egymást a feleségemmel, hogy anyaszolga és apaszolga. Minden rezdülésünk Lóciról szól. Mindehhez jön még, hogy az éjszakáink nem csak a nyugodt alvásról szólnak. Sokat jár a fejünkben, hogy milyen jó volna egy hétvége kettesben… de erről egyelőre még csak álmodozhatunk. Niki ötödéves az orvosi egyetemen, a szabadidő – már ami jut neki – a tanulásra megy el. És tudod, néha van egy kis lelkiismeret-furdalásom. Idebolondítottam ezt a drága tündért egy másik városból, egy másik egyetemről, összeházasodtunk, gyerekünk lett, és a debreceni egyetemet kezdő, szüleivel élő kislányból egy szempillantás alatt vált feleség, orvos, anyuka. Nem lehet könnyű neki. Csak reménykedhetek abban, hogy megfelelek neki.