Mi tagadás, a könnyeinket törölgetjük még akkor is, amikor leülünk a kávézóba beszélgetni. A délelőttöt a SOTE II. számú Gyermekklinikáján töltöttük a Tűzoltó utcában, ahol daganatos betegségben szenvedő kicsiket kezelnek. Az interjút megelőzően ugyanis felmerült, hogy az RTL Klub szőke műsorvezetője szívesen bekapcsolódna egy alapítvány munkájába. Mi pedig kaptunk az alkalmon, összeismertettük az Együtt a Daganatos Gyermekekért Alapítvány munkatársaival. Így aztán megnézhettük, milyen egy délelőtt a klinikán. Szomorú és vidám pillanatokban egyaránt volt részünk. Innen a könnyek…
– Jobban vagy már egy kicsit?
– Hát, még nem tértem teljesen magamhoz… Most jártam először gyermekkórházban, és örülök, hogy összejött ez a lehetőség. Számítottam arra, hogy lesznek megható vagy megrázó történések, de ilyen intenzív érzelmekre nem készültem. Már az első kórteremben úgy kellett visszatartanom a könnyeimet, és többször is az volt az érzésem, hogy legszívesebben odakuporodnék egyik-másik gyerekhez, és simogatnám, beszélgetnék vele, mesélnék neki, akár vicceket is, csak hogy kicsit eltereljem a figyelmét a betegségéről. Csodálatra méltó számomra az, amit az ott dolgozó orvosok, nővérek tesznek nap mint nap. Az alapítvány pedig lehetővé teszi, hogy a gyerekek szebb környezetben gyógyulhassanak, hogy ne kelljen érezniük egy kórház ridegségét. Felkértek, hogy legyek az alapítvány arca, és boldogan teszek ennek eleget, mert úgy érzem, nekik érdemes segíteni.
– Úgy tűnik, szívesen csatlakozol ilyen kezdeményezésekhez, hiszen részt veszel az Egészségbarát Program-kampányban is.
– Igen, Ábel Anitával és Farkasházi Rékával együtt engem is felkértek az Egészségügyi Minisztérium
által szervezett kampány népszerűsítésére. Az a cél, hogy az emberek jobban figyeljenek magukra, törődjenek az egészségükkel, gondot fordítsanak a betegségek megelőzésére. Én ezt fontosnak tartom, és ha másokat is fel tudok rázni, akkor már tettem is valami hasznosat.
– Olvastam, hogy kislányként elhatároztad: televíziós akarsz lenni. Mi vonzott ide ennyire?
– Mindig imádtam a középpontban lenni, beszélni, beszélgetni. Kamasz voltam, amikor megjelentek Magyarországon az országos kereskedelmi csatornák, amelyek teljesen lenyűgöztek. Akkor természetesen csak a csillogást láttam, és azt, hogy ott lehet beszélni az emberekhez. Attól kezdve arról álmodoztam, hogy egyszer én is műsort vezethessek, és lám, az élet megadta ezt nekem. Olyan műsorban szerettem volna részt venni, amely szórakoztat, mosolyra fakaszt, és a Reggeli éppen ilyen.
A szereplési vágy családi vonás nálunk, édesanyám énekesnő, a nővérem pedig már ötévesen azt hajtogatta, hogy színésznő szeretne lenni. Engem a színpad nem vonz, de a televíziós „improvizációs
játék”, amelyet a televízió adhat, nagyon.
– Szinte ragyogsz, amikor a családodról mesélsz. Ennyire fontos neked a háttér?
– Igen! Pilisvörösváron nőttem fel, ahogy mondani szoktam, burokban. Az egész rokonság ott lakik, a szomszédunk például a bácsikánk, akinek négy gyereke van. Mi voltunk a legkisebbek a nővéremmel, így mindenki minket pátyolgatott, naposcsibeként nevelgetett. A legnagyobb boldogság az volt, amikor apa korábban ért haza, és akkor együtt babáztunk, várat építettünk, kirándultunk. Támogató, melengető szeretetben nőttem fel. Sokan furcsállják, hogy még ma is úgy köszönök el anyától, apától vagy a nővéremtől, hogy: „Szeretlek!” És ennek a szónak mindig jelentősége van, még akkor is, ha egy nap kétszer elhangzik.
– Nem volt így nehéz önállósodni?
– Igen, viszonylag későn kezdtem elszakadni tőlük. Érettségi után elsőre nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, így elmentem a Budapesti Gazdasági Főiskola nemzetközi kommunikáció szakára. Azt még úgy végeztem el, hogy Pilisvörösvárról jártam be – igényeltem, hogy mindennap otthon legyek. Lassan azonban kezdett kialakulni bennem a vágy, hogy kicsit jó lenne külön élni, szabadon jönni-menni, nem elszámolni az estékkel. És akkor úgy rendezte az élet, hogy felvettek a Színművészetire és a kollégiumba is. Mivel teljes gőzzel vetettem bele magam az egyetemi életbe, a bulizásba, nem jutott időm azon rágódni, hogy hiányoznak az otthoniak, és huszonkét évesen már nem is volt korai az elszakadás.
– És nemcsak ezt köszönheted az egyetemnek, hanem a munkádat is, ugye?
– Igen, ezért nagyon hálás vagyok. Bárdos András és Máté Kriszta az osztályfőnökeim, most vagyok végzős, szeptemberben diplomázom, de ők már az első évtől elküldtek bennünket castingokra, hogy ismerkedjünk a légkörrel. Ők hívták meg vendég előadónak az RTL Klub egyik kreatívproducerét is, aki később behívatott engem egy válogatásra. Véletlenek sorozata játszott közre abban, hogy így alakult az életem…