Vágó István: Mindent elértem, amit akartam!

Milyen lesz az ország kvízprofesszora civilben? – morfondírozok magamban, miközben a budai lankák egyikén Vágó István otthona felé bandukolok. Jó kedélyű, derűs és kommunikatív, mint a képernyőn, vagy mindezt csak a nézőknek tartogatja, és valójában lexikonokat bújó, magának való emberrel találkozom? Amikor aztán ugyanazzal a szívélyességgel fogad, mint a játékosait, már gyanítom, hogy a nagy leleplezés elmarad, mikor pedig az interjú előtt kávét főz, közben pedig elcsevegünk a világ aktuális történéseiről, végképp szertefoszlani látszanak a kételyeim. De nem adom könnyen magam, ezért indításként nekiszegezem a kérdést: mit gondol ő? Mennyire tartja azonosnak magát a képernyőn látható műsorvezetővel?

– Bár ezt nehezen tudom megítélni, azt hiszem, nem nagyon különbözöm. Amikor társaságban vagyok, sokan mondják, hogy úgy érzik magukat, mintha a Milliomosban vagy a Párbajban ülnének. Akkor teljes mértékben azonos vagyok a képernyős Vágóval. Szerintem egyébként a hitelesség legfontosabb mozzanata, hogy az ember hasonlítson magánemberi mivoltára  a képernyőn is. De mintha te nem erre a válaszra számítottál volna…

– Őszintén szólva: az is benne volt a kalapban, hogy elefántcsonttoronyban élő szobatudóssal fogok beszélgetni.
– Nem tudom, hogy ez jólesik-e nekem. (Nevet.) Egyáltalán nem vagyok ilyen típus. A feleségemmel intenzív társasági életet élünk, barátokhoz járunk, és mi is gyakran megvendégeljük őket. Szobatudós annyiban vagyok, hogy ha egy beszélgetés során szóba kerül valami, akkor felpattanok, átmegyek a másik szobába, ahol a könyveim vannak, és utánanézek a dolognak. Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne tegyem. Ilyenkor állandóan gyalogolok a társaság és a könyvtárszoba között.

– Ez az alaposság nem csap néha át tudálékosságba?
– Dehogynem! Még a barátaim többsége is ezt gondolja rólam, de szerintem ettől vagyok más, mint az átlag. Vannak ismerőseim, akikkel nem csinálunk mást, csak „játsszuk az eszünket”. Néhány embert ez taszít, sőt érdekes módon olykor még azok is idegenkednek ettől a címkétől, akik hasonlóak hozzám. Van erről egy történetem: egyszer elutaztam Krakkóba egy játékszenvedélytől fűtött társasággal, melynek a zöme olyanokból állt, aki a Mindent vagy semmit! című műsoromban autót nyertek. Kérdőíveket, feladatokat osztogattak, remekül eljátszottunk az út alatt. Annak idején valahol azt mondtam, hogy ez a bolondok autóbusza volt. Ezen aztán némelyek vérig sértődtek, máig nem bocsátottak meg nekem. Pedig én is a buszon ültem!

– Hogy viseli ezt a tudálékosságot a feleséged?
– Minden baráti együttlét után elégedetlenkedik, hogy nem hagyom szóhoz jutni. Kicsiny vigasz a számára, hogy mást sem! Az én társaságomban ugyanis azt, hogy valaki hosszan beszéljen, ki kell vívni. Ezt pedig akkor teheti, ha érdekes, eredeti dolgokat mond, és nem közhelyeket ismételget. Ha valakinek nincs saját véleménye, csupán vicceket, híreket, sztorikat, műsorokat mesél, halálosan unom magam. De ez nem a feleségemre vonatkozik, félreértés ne essék!

– Ha már szóba jött a feleséged, hadd kérdezzem meg: mi ragad meg téged a nőkben?
– Előrebocsátom, én már nem keresem a „nőt”, ugyanis régen megtaláltam. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne érnének impulzusok a gyengébbik nem irányából. Szoktam mondani, hogy kétfajta nő van: az ember az egyikkel leéli az életét, a másikkal pedig flörtöl. Akivel flörtöl, az szükségszerűen rövid távú izgalmat kelt benne. Esetemben egy hölgy elérheti ezt intellektuális impulzussal, művészi teljesítménnyel vagy éppen a megjelenésből adódó kisugárzással. Az azonban szóba sem kerülhet, hogy inkább vele töltsem a hátralévőt, s ne a feleségemmel!

– Kevés olyan sikeres karriert ismerünk, mint a tiéd. Van benned hiányérzet az életedet illetően?
– Sokáig vágyakoztam az után, hogy sok ember előtt léphessek fel egy rockegyüttessel. Végül ezt is elértem, ahogyan szinte mindent, amit nagyon akartam. Egyedül talán a vállalkozás maradt ki. A pályatársaim közül mára mindenki producerré lett, én azonban nem mertem belevágni ebbe. Félénk, kockáztatni képtelen ember vagyok, aki ha a rulettasztal mellett pirosra tesz, végig attól retteg, hogy fekete jön ki. Ma már bánom, hogy nem tettem próbára magam. De majd a fiam. Majd ő vállalkozik helyettem is.

– Nemrégiben mégis kockáztattál, amikor csatornát váltottál…
– Ez nem így van. Akkor pontosan tudtam, hogy mit akarok, és azt is, hogy ezt a TV2-nél megkapom. Itt ugyanis kreatív módon kell részt vennem a műsorok alakításában, szemben az RTL Klubbal, ahol az utolsó két évben ezt nem tehettem meg.

– Több évtizedet töltöttél el abban a televíziózásban, ahol csak az kerülhet képernyőre, aki mögött volt valami. Mit szólsz a mindent elöntő celebdömpinghez?
– A celebek mögött is van valami: ők maguk. S hogy mit tudnak? A személyiségükkel kárörömöt, szánalmat vagy éppen megvetést váltanak ki a nézőkből, akik többségükben okosabbnak, jobbnak, szebbnek tartják magukat náluk. Érdekes jelenség ez, amely sajnos olykor akkor is működik, amikor olyan emberek kerülnek képernyőre, akik valódi tudással bírnak. Az utóbbi időben sokan kérdezték tőlem, hogy bírom a műsoromban megforduló sok marhát. Régen az volt a téma, milyen okos emberek játszanak velem. Tiszteletet váltott ki, ha valaki szép nyereményt vitt haza. Ma sokan ezt mondják: sokkal többet tudok ennél a hülyénél, mégis ő viszi el a sok pénzt…

– Sosem éreztél késztetést, hogy kilépj a kvízprofesszor szerepéből, és olyan műsort készíts, mely utazással, kultúrával, művelődéstörténettel foglalkozik?
– Kedvem lenne, de hadd mondjak el egy történetet ezzel kapcsolatban. Négyszer közvetítettem az Eurovíziós Dalversenyt Írországból. A dalok között minden évben félperces kisfilmeket játszottak be az országáról, én pedig ezalatt felolvastam egy általam írt rövid esszét arról, miért érdemes ellátogatni az írekhez. Huszonöt dal volt, négy év alatt tehát száz ilyen írást készítettem – megjegyzem, nagy gyönyörűséggel. Amikor eljöttem a Magyar Televíziótól, az utódom ezeknél a filmeknél csak annyit mondott: kedves nézőim, most átadom önöket a látványnak… Meglehet, hogy neki volt igaza, azaz nincs szükség arra a fajta megközelítésre, ahogy én gondolkodom a műsorkészítésről. Szóval lehet, hogy jobb, ha inkább maradok a megszokott szerepemnél.

– Meglehetősen szkeptikusnak tűnsz a tévé értékközvetítő szerepét illetően.
– Valószínűleg az a televízió, amit mi annak idején elkezdtünk, tévút, s amit most látunk, az természetes. Cirkusz, akciófilm, bulvárhírek, esetleg kvízműsor – ez a tévé, s nem olyan eszköz, amellyel fel lehet emelni az embereket. Persze az ellenkezője sem igaz. Túlzás, hogy arra szolgálna, hogy „rabszolgákká, agyatlan fogyasztókká” tegye a nézőket.

– Azt sem tervezed, hogy újraéleszted az ezotériaellenes műsorodat?
– Most vonjam magamra egy ország haragját? Szívesen csinálnék újra ilyen műsorokat, de tudom, hogy ha elkezdeném ostorozni a bioenergiát, a Hartmann-csomókat és a többi értelmetlen hülyeséget, nagy adag harag zúdulna rám. Ez pedig nekem nem hiányzik, s a feleségem is óva int ettől. Azt mondja, elég a kisebbségi tévézésből. Alapvetően nagyon makacs ember vagyok, egy idő óta azonban, ha nagyon intenzíven és hosszasan könyörög, hajlamos vagyok elfogadni a véleményét. Belátom, hogy felesleges új frontot nyitnom magam ellen.