„A Szmájli egy nő fejlődéstörténete, megfigyelés, önreflexió, kinyilatkoztatás és mese, hetven percben. A színpadon egy fotel, egy mikrofon és egy pár piros cipő. A nő beszél, susog, táncol, hallgat, hol tizenegy éves, hol száz. Nincs idő, csak tér. Színház” – olvasható Létay Dóra önálló estjének szórólapján. A színésznő évek óta papírra veti az érzéseit, a gondolatait, amelyeket november végén a közönséggel is megoszt.
Például így:
„Így hát ott maradok, sminktől karikás, véresen csillogó szemekkel, borostától kidörzsölt állal, mezítláb topogva a konyhában, szeretkezéstől elvékonyodott derekamat nyújtóztatva, mint a macskák, és kortyolgatni kezdem az édes, forró kávét előbb a sárga, aztán az indigókék bögréből. Még mindig nincs függöny a konyhaablakon, ami a gangra néz, a szemben lakó öreg szerelmespár talán már hófehér, pucér testemet mustrálgatja. A szobában gyertyacsonk, feldőlt üveg, harisnya, melltartó, bugyi az ágyrésbe szorulva, földre hányt párnák és vakító napsugarak. Beállok egy fénynyalábba, hónom alá fogom az egyik bögrét (a sárgát), kortyolok a kékből, nézem szemben a hegyet, közben bekapcsolom a tévét. Valami nagyzenekar játszik, olyan, mint az újévi koncert, csak közvetítés nélkül, ünnepi hangulatba kerülök. Berreg a villamos, egy lassú busz megy el, vasárnap van.”
